Riasztó a hűvössége már a kiállítás címének is: kinek ügye, vonzalma bármiféle kőzet, hacsak nem a mindenféle csillámló ásványok, földmélyi titkok rajongóinak - furcsállkodni rideg szenvedélyükön távol álljon tőlünk. Kőzet: a geológuskodó szó önmagában is jelez-ni hivatott valami hűvös szakmaiságot, a tárgyszerű megfigyelő rációját a rejtelmek és áttételességek közötti kutakodás homályos törekvéseivel szemben. Az angol címváltozat - Lime Stone/Mész-Kő - máris oldja ezt a keménységet a szemünk előtt felsejlő csiga-, miegyébmaradványokkal. Feltevésünkben aztán némiképp amúgy is csalatkozunk, kiváltképpen a ráció undok fölényét illetően.
Amit az első pillanattól látni, érezni lehet, az a technikai folyamat kifinomult tökéletessége, a fotózás mint munkafolyamat minden mozzanatának gondos, igényes kivitelezése. Furcsán, szokatlanul, de szépek ezek a szélesen, üresen elnyúló képmezők, a korai-kései fények. Sejtelmes és finom a szürke szín sokféle, gomolygó árnyalata. Látványosak a tiszta, szabályos, nagy ívű kontúrok. De mit akar vajon ez a Koudelka a nyers kőfalakkal, a vezetékekkel és futószalagokkal, ezzel az egész, rideg, emberen inneni és túli tágassággal?
A kiállítás sajtóanyagában (kár, hogy nem tudni, honnan) idézett interjúrészlet szerint a világ legnagyobb mészkő- és dolomitbányászati cége, a Lhoist rendelt fényképeket a híres cseh fényképésztől. (A vállalat hagyományosan meg-bízások útján bővíti - kézenfekvő módon főként szobrokat tartalmazó - kortárs művészeti gyűjteményét.) Josef Koudelka még 1968-ban alapozta meg a hírnevét, a prágai szovjet bevonulás és a lakossági tiltakozás, felháborodás képeivel. Két évvel később Angliába emigrált, a Magnum fotóügynökség munkatársaként főként etnográfiai fotókat készített, híresek
a hevült hangulatú
cigány életképei. Most tehát megkapta ezt a feladatot - nagy örömére, mint mondja, mert így tovább folytathatta a "tájjal kapcsolatos munkáját".
Amely munkának ebben az esetben - mondhatni - az antitáj a tárgya. Tájként általában a régóta változatlan és úgy hagyott, érintet-len természetet szokás szemlélni, amelyen és amelyhez képest az emberi beavatkozás nyomai lassan gyógyuló sérülések. Márpedig egy hatalmas kőfejtő - amilyeneket Koudelka hónapokon át fényképezett - mi más, mint brutális csonkolása a természetnek, hatalmas, mély seb a tájon?
A kiállítás szerencsénkre még csak nem is utal a lapos kultúrkritikának erre a kézenfekvő irányára. Egy-két képen viszont kétségkívül a megbízó helyes magatartását, a komplex és környezettudatos művelési módot hivatottak dicsérni a látható rekultiváció, a facsemeték légiója, az elegyengetett talaj poétikus képei.
A hosszas, ráérős időtöltés a helyszíneken, amelyekről - a terepen töltött éjszakákról, a sötétben felbukkanó állatokról - lelkesen számol be a művész az említett interjúban, minden bizonnyal előidézett benne egyfajta meditatív elmélyülést, amely, ha kellően tartós, megnyitja a lelki szemet a dolgok rejtélyes, ámde és ezért megragadhatatlan mélye felé. Ilyenkor jön el az a habzsoló érzés, hogy már minden túlmutat önmagán, mondhatni, túlontúl is önmaga, s a hevület máris magasra csap. A környezet valamennyi eleme közvet-lenül hordoz valamiféle transzcendenciát: egy kábelvég, a távolba vesző fedett futószalag, a munkagépek mély keréknyoma. Ez a megfoghatatlan,
érzéki többlet
hártyás bevonatként mindenre rárakódik. Mármost vagy sikerül a fényképeken keresztül továbbadni a tetszőlegesen - és sikerrel - korbácsolható érzést, vagy nem, a művészi vállalás nem más: kiállni ezt a próbát. A kérdés legfeljebb az, hogy mennyiben függ a siker a befogadó befogadhatnékjától.
Aki járt már kőfejtőben, ismeri azt a furcsa megrendülést, amit éppen a "belsőnek", a csupasz kő-falaknak a látványa, a rétegekben, törésekben, roppant hajlatokban a természeti erők és beláthatatlan időtávlatok közvetlenül érzékelhe-tő lenyomata vált ki. Van, aki a táj belsejének, fordítottjának látja ezt, csak hát ez a nézőpont nem merészkedik a felszín alá, ahonnan nézve a kinti táj úgy, ahogy van, merő esetlegesség, törékeny mulandóság a rajta sebeket ejtő emberrel egyetemben. A képeken a természet spontán hajlataiból, lágy vonalaiból szinte semmi sincs. A néhány, héjként megmaradt lassú ívű talajkörvonal szinte önálló jelentés nélküli kerete csak az emberi beavatkozás eredményének, a föld mélyéből, a korok rétegeiből egyre többet feltáró bányászkodás, a robbantások tudatosan formált eredményének. A hiányt semmi sem takarja el, nyers esztétikumát vonakodva fogadjuk el. Amint a kőfejtők munkásai, mérnökei is: a csupasz felületekre rejtélyes - talán csak díszítő - céllal kődarabokat helyeztek. Mintha egy lehetséges pogány rítus majdani nyomait vetítenék előre a szabályos felületek közé, amely az átalakított, feltört tájat visszaemberiesíti (-vadítja?) az egymásra borult idősíkok között.
Mai Manó Ház, nyitva november 27-ig
