Zene

Késő reneszánsz, illetve prebarokk idézetünk (Tusnády László fordításában) nem a nőbántalmazás gyászos és máig aktuális jelenségének valamely történeti epizódját mutatja, hanem a hét egyik zenei ínyencfalatának irodalmi alapját citálja.

Csalog Gábor vasárnapi sorozata első délutánján egy koncerten két koncertet adott. Sőt, voltaképpen hármat, mivel az első rész is két élesen elkülönülő szakaszra bomlott. Bevallom, a sűrű program és a roppant koncentrációt igénylő művek befogadási nehézségei miatt magam beértem volna csak az első etappal, amelyben Liszt és Kurtág műveiből adott tematikus válogatást.

Napjaink elektronikus tánczenéiben határozott tendencia a frissebb, de a retróval rendre kacérkodó műfaji innovációk és a kilencvenes évek (az e-muzsikák aranykora) zenéinek kreatív szembesítése.

Költő, zenész, fotós és performer, a Trabant zenekar alapító tagja. Jelenleg Koppenhágában él családjával, idén 60 éves. Az interjú legutóbbi hazalátogatásakor készült.

A Zeneakadémia tán újkorában sem volt enynyire szecessziós, mint most, hogy minden egyes arany babérmintát gondos kezek vikszeltek fényesre. És hát a csillár, nos, a csillárról is ódákat lehet zengeni, simán elhomályosítja az alant próbálkozó művészt, aki leginkább zongorajátékával és kockás ingével igyekszik magára vonni a figyelmet.

A dél-londoni Ashley Burchett, ismertebb nevén Ø [Phase] a kompromisszummentes, sötét tónusú techno egyik biztos kezű előadója, aki több mint tizenkét aktív évvel a háta mögött már jól tudja, mi működik a tánctéren, és mi nem.

A Fesztiválzenekar hangversenyére eredetileg elvárt világhírű művésznő helyett egy másik nagyszerű pianista érkezik, aki nem romantikus zongoraversenyt, hanem Mozart-koncertet játszik: ez a komplex mintázat rövid időn belül másodszor fordul elő ebben az évadban. Igaz, a zeneakadémiai koncertekre invitált Martha Argerich lemondása már hetekkel korábban tudottá vált, s helyettese, Mihail Pletnyov most újfent bizonyította nagyszerű, biztos technikájú, bár enyhén hűvös-rezervált hangszeres művészetét.

Nagyhét vagy legalábbis nagy hét vár reánk a koncerttermekben az elkövetkező napok során, s ennek csúcspontját előreláthatólag egy nagy és minden porcikájában izgalmas operai világsztár budapesti debütálása jelenti majd.

A mai popzene leghíresebb ikerpárja nemrég először járt Budapesten, hogy bemutassa szintipopos új lemezét, a Heartthrobot. A koncert előtt Tegan Quinnel slágeresedésről, tévésorozatokról és neveletlen rajongókról beszélgettünk.

A portlandi Red Fangnek alaposan fel volt adva a lecke a zenekarok életében általában is vízválasztónak tartott harmadik lemeznél. Már a két kis példányszámú EP dalaiból összegyúrt debütáló lemez (Red Fang) is ígéretesre sikeredett, a kellően slágeres Prehistoric Dognak, valamint a hozzá forgatott, kicsit redneck módra bugyuta, mégis valahol vicces klipnek köszönhetően pedig hamar ott találta magát a zenekar a komolyabb reménységek közt.

Jobb, ha az elején tisztázzuk: megdöbbentő fejleményekkel nem szolgálhatok. Az első WOMEX-et 1994-ben rendezték Berlinben, így ha a 96-osat nem fújták volna le Koppenhágában, akkor már huszadszor konstatálhattam volna, hogy a világzene MIDEM-jén nem fog semmi átok.

"Ha azt mondják, hogy na végre, megjött az eszed: megalkudtál valamiben, abban biztos lehetsz" - fenyeget a Farkastörvények megjelenése óta a programadó Akela-dal, a Farkasok vagyunk.

A Filharmóniai Társaság koncertje, - amelyet vendégkarmesterként az amerikai második liga érdemes képviselője, a 2011-ig Seattle komolyzenei életét vaskézzel uraló Gerard Schwarz irányított, két, egymástól fényévnyi távolságban elhelyezkedő művet párosított össze.

Másfél évvel ezelőttig Amanda Palmer egyike volt a hívei által forrón imádott, táborának mérsékelten tágas körén kívül azonban már nehezen azonosítható zenészeknek. Aztán hirtelen minden megváltozott.