Magyar Narancs: Mi a legnagyobb szamárság, amit az ikrekről valaha hallottál?
Tegan Quin: Szinte bármit fel lehetne sorolnom most azok közül, amiket kérdezni szoktak tőlünk. Például azt, hogy: tényleg olvastok egymás agyában? És érzitek a másik fájdalmát? Hát, nem. Azt persze bárki láthatja, aki ránk néz, hogy nagyon intim kapcsolat van köztünk, és sokszor meg sem kell szólalnia Sarának, hogy tudjam, mit gondol, de ez csak azért van, mert nagyon hosszú ideje rengeteg időt töltünk egymással.
MN: Nyilván ez az egyik előnye annak, ha testvérek játszanak egy zenekarban. Van hátránya is?
TQ: A közelség a legjobb és egyben a legrosszabb is, mert ha valaki ennyire jól ismer, akkor nem tudsz elrejtőzni előle. Másrészt, ha a zenekarban valakinek épp rossz napja van, attól még rendesen kell viselkednie mindenkivel, nekünk viszont egymással nem muszáj - hiszen nővérek vagyunk.
MN: Már akkor is világos volt, hogy közös zenekarotok lesz, amikor kislányként zenélni kezdtetek?
TQ: Az biztos, hogy mindig nagyon szerettünk együtt játszani. Akkoriban viszont, amikor a zenekar kezdett komolyabbá válni, Sara még nem volt egészen biztos benne, hogy tényleg ezzel akar-e foglalkozni. Minél több nehézséggel találkoztunk, annál inkább eltávolodtunk egymástól: engem semmi más nem érdekelt, csakis a zenekar, ő viszont folyton azon rágódott, hogy inkább be kellene iratkoznia valamilyen egyetemre - aztán egy ponton összetalálkoztunk, és onnantól már ugyanazok voltak az álmaink. Lehet, hogy Sarának csak az elszakadásélményre volt szüksége, amit egymással igazán sohasem éltünk át.
MN: Idei, Heartthrob című lemezeteken a gitárokat szintetizátorok, a finom indie-popot célratörőbb slágerek váltották. Ez afféle megtervezett váltás volt?
| ||
TQ: A dalok megírása előtt nem döntöttünk el semmit. Most is vagy 40 dalt írtunk a lemezhez, és a koncepció csak azt követően forrt ki, hogy megvoltak a számok. Akkor már világosan látszott, hogy a klasszikus popdalok felé mozdultunk, amin erősen érződnek a 80-as évekbeli hatásaink, egyúttal viszont az is nagyon izgatott minket, ami ma a mainstream popzenében történik. Mindkettőnknek tetszett az ötlet, hogy ezúttal a mainstream zenészekkel versenyezzünk, mert úgy láttuk, hogy a mi dalaink jóval törékenyebbek és mélyebbek is annál, amit ők játszanak. De összességében szerintem inkább csak a hangzás az, ami nagyot változott, hiszen kétségtelenül csillogóbb és igazán nagyszabású lett. A szintetizátorok viszont már 2005 óta ott vannak velünk a színpadon, legföljebb nem voltak annyira az előtérbe tolva, mint mostanában.
MN: A lemez producere Greg Kurstin volt, aki olyan sztárokkal dolgozott korábban, mint Kelly Clarkson vagy P!nk. Mi volt a legváratlanabb javaslata?
TQ: Egyikőnk sem számított arra, hogy ő lesz az, aki folyamatosan megpróbál majd visszafogni minket. Eleinte azt mondta, hogy minden csakis a dalokról fog szólni, és megteszünk bármit, amit az adott szám kíván, meg amit csak mi ketten kitalálunk. Aztán viszont elkezdett a Tegan and Sara-márka őreként gondolkodni. Olyan számokat például nem engedett lemezre venni, amit nem tudnánk élőben eljátszani. Úgyhogy csakis azok a dalok kerülhettek rá a lemezre, amiket el tudtunk játszani akusztikus gitárral.
MN: Nemrég egy koncertjén Taylor Swifttel énekeltétek a Heartthrob húzódalát, a Closert. Nem volt furcsa egy ennyire kommersz énekesnővel egy színpadon állni?
TQ: Az évek során elég sok nagy névvel turnéztunk, és rá kellett jönnünk, hogy olyan nagy különbség azért nincs a mi világunk és az övék között. Taylor Swift a legtöbb dalát saját maga írja, és vannak köztük állati jók is. Szóval csak papíron tűnik annyira furcsának, hogy együtt léptünk fel. Kicsit persze szokatlan volt, de engem nagyon izgat, hogy végre megjelenhet a mainstreamben az a minőség, amit mi képviselünk.
MN: Az elmúlt tíz évben nagyon sok tévésorozatban lehetett hallani a dalaitokat. Tudatos stratégia volt ez a rajongótáborotok szélesítésére, vagy egyszerűen csak szerencsétek volt?
TQ: Már a karrierünk kezdetén tisztában voltunk vele, hogy ez nagyon hatásos módja lehet a terjeszkedésnek. Amikor például először került be egy számunk a Grace klinikába, akkor annyi pénzt kerestünk vele, hogy el tudtunk menni Ausztráliába turnézni. A sorozatok jól fizetnek, nekünk pedig szükségünk volt a pénzre, mert a kiadónk akkoriban nem szánt ránk nagy összegeket. A tapasztalataink alapján még azt is megkockáztatom, hogy többet ér, ha bekerül a dalod egy népszerű sorozatba, mint ha klipet forgatnál hozzá.
MN: Ha újraírhatnád egy sorozat főcímdalát, melyiket választanád?
TQ: Imádom a Parenthoodot és a Nashville-t, úgyhogy valamelyiket a kettő közül.
MN: Lauren Mayberry, a Chvrches énekesnője pár hete nagyon érdekes cikket írt a Guardianbe arról, hogy milyen sok nőgyűlölő komment kerül napról napra a Chvrches oldalaira. Nektek is szembesülnötök kell ezzel a problémával?
TQ: Az egy nagyon fontos cikk volt, akárcsak Grimes hasonló tárgyú szövege, amit az év elején a tumblrjére írt. Jó látni, hogy ezek a nagyon fiatal zenészek ki mernek állni és meg mernek szólalni ebben az ügyben, és nem tartanak attól, hogy milyen reakciókat fognak kiváltani. Mi is sokszor felszólaltunk már a nőgyűlölet és a homofóbia ellen (Tegan és Sara is nyíltan vállalja, hogy leszbikus - G. A.), és hidd el, nagyon csúnya dolgokat kaptunk érte - a legkevesebb, hogy azt mondták, te csak egy zenész vagy, úgyhogy fogd be a szád. De ez azért mintha változna mostanában.
MN: Mit tudsz tenni, ha valaki vállalhatatlanul viselkedik akár egy koncerten, akár, mondjuk, a Facebook-oldalatokon?
TQ: Nagyon szerencsések vagyunk, mert már elég rég nem történt ilyesmi a koncertjeinken. Én személy szerint nem gondolom azt, hogy jó képet kellene vágnom ahhoz, ha valaki tahó módon viselkedik, úgyhogy volt már olyan, hogy kirúgattunk valakit a koncertről. Online viszont nem sokat tudsz tenni. Én legföljebb csak tudatosítani szoktam magamban, hogy nem érdemes erre fordítani a drága időmet.
MN: Vagyis nem olvasol kommenteket?
TQ: Nem nagyon. A mi oldalainkon csak ritkán láttam negatív tartalmút, de volt olyan, hogy lett volna kedvem válaszolni, pedig ez az, amit nem szabad. Ezek a kommentelők szerencsétlen, boldogtalan emberek, a véleményük pedig valójában nem jelent semmit sem. Egyébként részben talán azért sem találnak meg bennünket a súlyosabb esetek, mert Sarával nagyon odafigyelünk arra, hogy ne legyen negatív tartalma annak, amit mondunk. Nem szívesen kritizálunk zenekarokat vagy, mondjuk, filmeket sem. Kanadaiak vagyunk, tudunk viselkedni.
