Ez kezdetben sikerül is, hiába a gömbölyded fali díszek rosszallása, a kockás inges alak hamar magára talál a szecessziós őrületben, s ahogy az a jobb dzsesszkoncerteken lenni szokott, szabad asszociációkra ösztönző, mélyen személyes játékával, mely a húszéves koncertmúltra visszatekintő ujjak és a Steinway & Sons-billentyűk találkozásából áll elő, könnyedén felszámolja a mocorgást a széksorok közt.
A dzsessztől és a szecessziótól is idegen mocorgás, mely a hallgatói fenék és a réginél jóval kellemesebb székek találkozásából áll elő, akkor kezd ismét dominánssá válni a pompás teremben, amikor a kockás világsztár lekerekített dallamai az általános jólneveltség, a kifogástalan ízlés és a világszínvonalú kellem kissé unalmas köreit kezdik futni - szelíd emelkedőkkel és puha lejtőkkel, mondanunk sem kell, csillármagas minőségben. És itt vált világossá a koncertszervezők zseniális húzása, amiért minden építészetrajongó hálás lehet, hiszen jó, ha egy életben egyszer megadatik, hogy egy olyan finom művész, mint Brad Mehldau játssza a kísérőzenét egy újonnan felújított műremek alapos bevizsgálásához.
Miközben Mehldau újra és újra, mély átéltséggel közelített Keith Jarrett legjobb pillanatai felé, s olykor, egy-egy pillanatra el is érte őket, a szemfülesebbek megszámlálhatták a mennyezeti babérokat, és leltárba vehették a szecessziós testkultúra változatos idomzatait. Mire a leltár kész lett, Mehldau is rátért a ráadásra: aki nem ismerte Lennon és McCartney zsenialitását, annak Brad Mehldau Beatles-feldolgozása revelatív élmény lehetett.
Zeneakadémia, november 5.
