Magyar Narancs: Fél év elteltével készülsz vissza Skandináviába. Mikor voltál utoljára idehaza ilyen hosszan?
Vető János: 23 éve.
MN: Hogyan jött az életedbe Skandinávia?
VJ: 85-ben Koppenhágában a Charlottenburg legnagyobb termében volt egy performanszunk Zuzuval (Méhes Lóránt, Vető alkotótársa - a szerk.) és Szirtes Jánossal, A vikingek szelídek címmel. Mikor 91-ben Kirsten Delholm meghívott a Triumph, a lakhatatlan című kiállításra, már rengeteg ismerősöm és barátom volt, de furcsamód mégsem náluk és nem is a szervezőnknél vagy egy hotelban szállásoltak el, mint a többieket. Mondták, hogy várjak, majd jönnek értem - és jött Maria Lavman, aki szintén kiállító művész volt. Aztán Szilágyi Lenkével volt kiállításunk Genfben, ahol valahogy ott ragadtam, utána Lausanne-ban következett egy másik csoportos kiállítás - és Maria mindig jött, jött, jött... Hozzám, utánam. Később, mikor lett egy magyar változata a Triumph kiállításnak, Maria eljött Budapestre is, aztán elmentünk a Balatonra, ott töltöttük a telet a hattyúkkal, vadkacsákkal, kóbor macskákkal. Mikor elkezdett gömbölyödni Maria hasa, úgy gondoltuk, hogy sokkal okosabb, ha anya- és csecsemőbarát környezetben, Dániában szüli meg az első gyermekünket. Maria egyébként nagyszerű zongorista, fuvolista, gitáros, énekelt a Moondog kórusában is, és zenélt a Roxette tagjaival gyerekkorában.
MN: Hogy folytatódott az élet Skandináviában?
VJ: A "papamunka" mellett voltak kiállításaim néha, meg az is egy csoda volt, hogy dolgozhattam mások kiállításain, például egy nagy fluxustárlaton a Statens Museum Kunstban, ahol René Block gyűjteménye volt kiállítva - és nekem kellett a Beuys-műveket rekonstruálni. Később kaptam egy fantasztikus munkát a Dán Vöröskereszt kultúrházában. Kezdetben egy képzőművészkört vezettem menekült bevándorlóknak. Akkor volt a jugoszláv háború, de az iráni, afrikai, iraki, afgán menekültek is érkeztek folyamatosan - mindig onnan szaladnak el az emberek, ahol baj van. Egy csodálatos épületet kaptunk, volt benne bicikliműhely, a használt bringákat javították fel azok a menekült önkéntesek, akik ezzel szerettek foglalkozni, így lett biciklije mindenkinek. Volt egy project room, a korai komputerkorszakban nekünk már Macjeink voltak! De volt fogmosásprojekt, AIDS-projekt, integrációprojekt, human rights group. Később lett zenetermünk stúdióval, ahol elfért a zeneiskola, amit még egy kicsi szobában kezdtem el. Itt már négy-öt zenekar is próbálhatott, gitár-, klarinét-, zongora- és dobtanfolyamokat tartottak. Minden szerdán volt kis koncert, alkalmanként nagy koncertek, ahová odahoztak mindenkit az Asyl Centerekből - menekülttáborokból, de sokan jöttek a környékről is. Havonta friss kiállítások voltak dán és nemzetközi művészekkel. Közben végeztem a saját fejlesztéseimet a kis házi stúdiómban, nagyon sok elektronikával dolgoztam.
MN: Házi stúdiód már a 80-as években idehaza is volt, nem?
VJ: Az valahogy észrevétlenül folyton épült, mindig korszerűsödött, néha elment az elektronika irányába. Azt már 83-ban vagy 84-ben deklaráltam, hogy a modern művész samplerrel dolgozik. Egy német performansz- és kiállításturné alkalmával vettem az első sampleremet, aztán Doxától, a Wastaps és a Mini volt dobosától kaptam Amerikában egy másikat, mikor már utazhattam. Úgyhogy a villanyozás az ment régóta.
MN: Most is egy mázsa elektronikával indulsz vissza Skandináviába.
VJ: Meg rengeteg élménnyel.
MN: Két napja azt mondtad, el se tudjuk képzelni, mennyire jó volt itthon lenni.
VJ: Nagyon privilegizált helyzetben voltam, állandó váratlan vendégként bukkanhattam fel a Balaton zenekar és az ef. Zámbó Happy Dead Band koncertjein, az Ultrahang3 fesztiválon vagy a Mixartban Magyar Péterrel. Fiatal muzsikusokkal ismerkedtem meg, de a régi barátokkal is öröm volt pengetni az ukulelét.
MN: A koncerteken túl azért volt egy kiállításod is, "Szellemes" NahTe idéz címmel, a Budapest Galéria Kiállítóházában.
VJ: Szerettem ezt a kiállítást, végre be tudtam mutatni a festett légszobraimat, a Trikolór szellemei 1.2.3.4.5.-öt. Az Idézetek földjét szintén ide komponáltam, a múzeum tereire. Arra törekedtem, hogy az itthon eddig be nem mutatott munkákból is legyen egy kis csokor, de ne csak úgy egymás mellé pakolva. Ezért szerepel a koppenhágai kultúrházas dolgokból a cenzúrázott iráni festőművész két műve, Thomas Warmminggal egy közös munka és egy orosz művésznő kis akvarellje a Möbius teremben, ahol a 1982-es Kommunizmust, de most rögtön című Zuzu-Vető-mű feldolgozása fordul át az Erdély Miklós installációja (Arany fasisztáim) mellett kiállított Erdély a miénk! tüntető táblába, aztán A tó másik oldala című képpel térünk vissza a mába.
MN: A legrégebbi mű 1972-ben készült.
VJ: Az Hajas Tibor mail-art munkája volt az Hommage teremben, ahol újra be tudtam mutatni az Hommage to the Holy Light Bulbot, most fekete-fehérben. Tisztelet a Szent Villanykörtének. Először minden szó más színű drótból volt, de most már új szabvány van, nem lehetett kapni színes drótot Budapesten, úgyhogy elkészült a fekete-fehér verzió, valamint a Szentjóby Tamásnak és Altorjay Gábornak dedikált Génmanipulált angyalagyvelő, egy St. Auby-mű parafrázisa, ami most rágógumi helyett fluoreszkáló sárgára festett pattogatott kukoricából készült.
MN: Míg itt voltál, mindig az ukuleléddel bukkantál fel a városban.
VJ: Én vagyok az ukulele nagykövete, rengeteg embert megtanítottam egy kicsit ukulelézni az elmúlt időben. Egyébként nem vagyok régi ukulelés, alig egy éve kezdtem, de világéletemben hajtottam a kis gitárokra. Az elsőt annyira szerettem, hogy Sőth Sanyi még filmet is csinált belőle. Johnny Gitár. Ez volt a diplomamunkája a berlini filmfőiskolán. Annak a gitárnak a történetét én megírtam...
MN: Dalban?
VJ: Nem, kis forgatókönyvként. Bitterman Ödön, egy harmincas évekbeli mester készítette a hangszert. De, ahogy Cseh Tamás mondja, van olyan gitár, amire már nem is emlékszem. Persze ezt ő mondja, nem én. Az első gitáromat édesanyám hozta a Szovjetunióból, korcsolyakulccsal kellett a nyakát állítani, ami sosem sikerült igazán. Elment a kedvem az egésztől, mégis zenekart akartam csinálni. Úgyhogy vettem vécédeszkát, a Böszörményi úton, Stiglitchnél vásároltam gitárhúrokat, megvettem a húrlábat, kulcsokat, gitárnyakat - rengeteg gitárt építettem! Hangszerkészítő szerettem volna lenni, jelentkeztem is a szakközépbe, csak nem vettek fel. Úgyhogy elmentem a Toldi-gimnáziumba, aztán meg az MTI-be dolgozni, gyakornoknak meg világosítónak. Úgy képzeltem, hogy rockfényképész leszek. A Kexet végigfényképeztem, később fotóztam más zenekarokat is, a Minit, az LGT-t, az Omegát. Egy generáció ugrott akkor rá a fényképezésre. Közben ment az "iskolázás", úgy hívom. A balatonboglári kápolnába, a Fiatal Művészek Klubjába, Lengyelországba jártam, ez kitöltötte a hetvenes éveket, a fényképezés meg ott volt mellette: az volt az én ecsetem végül is. Aztán sokkal izgalmasabb lett maga az élet, alig vártam, hogy megkapjam a fizetésemet, és lelépjek Lengyelországba. Elstoppoltam Romániába, Bulgáriába is, ahova a piros útlevéllel el lehetett menni, Cseszkóba, az NDK-ba. Jugoszláv útlevelet nem kaptam, se nyugatit, tíz éven át.
MN: Miért?
VJ: "Kiutazása államérdeket sért." Volt egy ilyen kategória.
MN: Hogy kezdtél el fényképezni?
VJ: Legelőször optikázási mániám volt, szerettem kivetíteni a kis rajzaimat a diavetítővel.
MN: Filmre rajzoltál?
VJ: Vagy papírra. Az is átvilágítható. Az izgatott, hogy kinagyítsam a képet a falon. Azzal nagyon sokat vacakoltam.
MN: Mi volt az első géped?
VJ: Egy Zorkij. Szerettem volna egy tükörreflexeset, az is orosz volt, egy Zenit, aztán lett egy Prakticám amit egy Asahi Pentaxra cseréltem, mármint a sok jó objektívemet, úgyhogy az Asahi Pentaxhoz már nem volt sok jó objektívem. Úgyhogy visszacseréltem. Aztán lett egy Nikonom, aztán meg is szűnt az analóg fényképezés. Volt közben azért egy tüköraknás 6°6-os gépem. De én valahogy bedobtam a törülközőt a 90-es évek elején. Egy kicsit még hajtottam az eldobható fényképezőgépekre, Amerikában Hámos Guszti kollégámtól kaptam egy csomó, Instamatic filmre rákattintható kamerát, amiknek elképesztő hülye műanyag lencséi voltak, ettől elképesztő hülye képeket készítettek.
MN: És jött a digitális korszak?
VJ: Én nem akartam átmenni a digitálisra, de aztán elfogyott a vegyszer, elfogyott a papír, elfogyott a film, leálltak a cégek, mindenhez egyre nehezebb volt hozzáférni. A fényképezés kommunikációs eszköz volt, akkor is lehetett "fényképezni", amikor nem volt a gépben film - ezt játszottam már kisgyerekkoromban is. Mikor leadtam ezt az egész analóg fényképezést, de még nem vettem fel a digitálisat, azt mondtam, hogy most már megy a fejben fényképezés, és ahhoz gép sem kell.
