A kabarépopot játszó Dresden Dolls egykori, 2008 óta szólóban tevékenykedő vezérasszonya elsőként szedett össze egymillió dollárt (Theatre Is Evil című második stúdióalbumának felvételére) a zenészek közösségi finanszírozását segítő Kickstarteren, amivel bejutott a mainstream médiába, és azóta nem is nagyon tűnt el onnan. Írtak róla azért, mert nem fizetett gázsit a vendégzenészeinek, mert előszeretettel mutatkozott ruha nélkül a klipjeiben és különféle fotókon, mert verset írt a fiatal bostoni merénylőnek, vagy mert az egyik TED-konferencián tartott beszédét pillanatok alatt közel kétmillióan nézték meg a neten. A közösségi oldalak legnyughatatlanabb híressége nemrég nagyszerű koncertet adott az A38 hajón, előtte pedig néhány kérdés erejéig velünk is szóba állt.
Magyar Narancs: Tavaly láttam a bécsi koncertedet, amikor bronchitisszel küzdöttél, és lázad is volt, mégis tiszta erőből végigénekelted az egész műsort a ráadásokkal együtt. Mindig ilyen frontharcos-mentalitással közelítettél a fellépésekhez?
Amanda Palmer: Talán igen, de ez az egész igazából sokkal egyszerűbb: lemondani egy koncertet rémesen sok problémával jár. A zenekar számára is, amely egy csomó pénzt veszít, és a közönségnek is, amely jegyet, vonatjegyet vesz, hotelt foglal, és ezek után könnyen kiábrándulhat a zenekarból, ha az cserbenhagyja. Annyit kivesz az emberből, hogy én csak akkor mondok le egy fellépést, ha tökéletesen képtelen vagyok színpadra állni. De ha már úgy döntöttem, hogy kiállok a közönség elé, akkor megtalálom a módját annak, hogy szórakoztassam őket, még ha beszélni is alig tudok. Nekem többet elnéz a közönség, mert, mondjuk, Celine Dion nem léphetne fel Vegasban úgy, hogy azt mondja, beteg vagyok és nem nagyon bírok énekelni, de azért prímán fogjuk érezni magunkat. Az én rajongóim azért vesznek jegyet, hogy együtt legyenek velem, és halljanak valamit - a legkevésbé sem azért, hogy a virtuóz énektechnikámat csodálják. Én arra képeztem magam, hogy kommunikálni tudjak az emberekkel, és érzelmeket csaljak ki belőlük azzal, amit teszek a színpadon. Járhattam volna énektanárhoz is, de azt unalmasnak gondoltam.
| ||
MN: Azt írtad nemrég a blogodon, hogy bár a Theatre Is Evil jelentős kritikai sikert aratott, kereskedelmileg végeredményben kudarcnak bizonyult. Mi lehetett ennek az oka?
AP: Az, hogy aki az én zenémre kíváncsi, már nem nagyon vesz lemezt a boltokban. De részemről ez rendben van. A kereskedelmi kudarc ma már amúgy sem nagyon jelent semmit. Ha az emberek megtalálják valahogy a lemezt, és aztán valamilyen módon támogatnak engem, akkor minden rendben van. Amúgy a Dresden Dollst is kudarcnak tartotta a kiadója anno, mert csak 30-40 ezer lemezt adtunk el. Folyamatosan turnéztunk, állandóan telt házak előtt léptünk fel, minden este győzelem volt - de csak a mi számunkra. És ez így van azóta is. Ezzel együtt azt vártam a lemeztől, hogy sokkal több emberrel megismerteti majd a nevemet, és ez be is jött, csak nem úgy, ahogy vártam. De hát ehhez is hozzászoktam már.
MN: Ezt hogy érted?
AP: Amikor még a Dresden Dollsban játszottam, valaki a kiadóból vagy a menedzsmenttől minden fél évben azt mondta, hogy most aztán sikerülni fog nektek: ez lesz az a turné vagy kislemez vagy videó, ami megcsinálja a zenekart. Négy éven át hallgattam őket, és félig el is hittem mindig, amit mondanak, aztán hirtelen rájöttem, hogy igazából már rég ott vagyok, ahol lenni szerettem volna. Csak épp nem berobbantunk, hanem lassan felépítettünk magunknak egy bázist az állandó turnézással, ami nekünk tetszett, a velünk dolgozók viszont nem találták annyira szexinek.
MN: Tavaly viszont hirtelen bekerültél a mainstream médiába. Hogy élted meg ezt a változást?
AP: Hát, egyszerre volt áldás és átok. Rengeteg embert nem a zeném érdekelt, ezt kár volna tagadni. És hihetetlen sok energiámat elvitte, hogy bizonyos esetekben megvédjem magam. Másrészt meg persze bekerültem a mainstream médiába, de mit változtatott ez meg? Ugyanúgy folyamatosan turnézom, és azokhoz szólok, akiket tényleg a személyem és a zeném érdekel, nem a többi hülyeség.
MN: Mindazok közül, amikkel az utóbbi időben magadra irányítottad a figyelmet, van olyan kép vagy szöveg, amit ma már megváltoztatnál?
AP: Nincs.
MN: A reakciók között volt olyan, ami komolyabban szíven ütött?
AP: Ó, persze, több ilyen is volt. Nagyon szeretem, ha úgy érezhetem, hogy megértenek az emberek. Ha azt látják, amilyen valójában vagyok - a hibáimmal együtt. Úgyhogy elég fájdalmas volt megélni, hogy valódi tömegek tökéletesen félreértenek. Akik azt írták például, hogy kapzsi vagyok, mert nem fizetem ki - valójában nem készpénzzel fizetem ki - a vendégzenészeimet, azok semmit sem tudtak arról, hogyan honnan és miért jöttek fellépni velem ezek a zenészek. Hogy miért érte meg nekik. A Dzhokhar Tsarnaevhez (az idei bostoni maratonon robbantó testvérpár fiatalabb tagja - G. A.) írt versemre adott reakciók pedig még ennél is súlyosabbak voltak. Kaptam olyat, hogy a terroristákat támogatom, és le kéne bombázni a házam. Egészen megsemmisítő volt érzékelni azt a tömény gyűlöletet, amit jobboldali, keresztény konzervatívokból akaratomon kívül kiváltottam.
MN: Az utcán is zaklattak, vagy csak a neten?
AP: Az utcán legalább senki sem kötött belém, ebből a szempontból szerencsém volt. De mélyen elszomorított, hogy milyen állapotban van ma Amerika, mert ezek a reakciók kizárólag Amerikából jöttek. Amikor nálunk valami súlyos tragédia történik, az emberek többsége nem az ésszerű öszszefogás lehetőségeit keresi, hanem valakit, valaki mást, akit gyűlölni lehet. Ez a sötét, rusnya oldala Amerikának, ami ellen olykor szívesen harcolok, máskor viszont inkább csak elmenekülök valahová, nagyon messzire.
MN: Te igen sok lánynak példaképe vagy manapság. Számodra ki a legnagyobb hős az énekesnők közül?
AP: Nem volna fair egyet kiemelni. Nagyon sok énekesnő hatott rám a legkülönbözőbb módokon. Gyerekkoromban Madonnát és Cyndi Laupert tartottam a legnagyobbaknak, mert - még ha nem is értettem egyet minden lépésükkel - ők olyan figurák voltak, akikre fel tudtam nézni. Később nagyon megszerettem Laurie Andersont, aki bizonyos szempontból sokkal nagyobb hős, mint Madonna, hiszen csakis a művészetnek él, a kereskedelmi siker egyáltalán nem érdekli, mégsem tudnám azt mondani, hogy ő jelentősebb hatással lett volna rám. 'k jelentik a két végletet, de még egy csomó nevet fel tudnék sorolni Björktől Nina Hagenig. Igazából minden énekesnő, akit hallgattam, hatott rám valamilyen módon, úgyhogy legyen az, hogy közösen kapnak tőlem egyetlen hatalmas díjat.
