Sziget

Eleven múlt

Noel Gallagher’s High Flying Birds

Zene

Kevés Nagyszínpad-idegenebb produkció volt a Sziget közelmúltbéli történetében, mint a Sigur Rós idei koncertje, de Noel Gallagher is kissé oda nem illőnek hat ezen az óriási területen.

Ez a helyszín a (fél)playbeckelő luxuspopsztárok és a pendrive-os lemezlovasok terepe – egy mostani húszévesnek pedig nem mondhat túl sokat az egykori Oasis agytrösztjének a neve (pedig ő és David Guetta amúgy egyidősek…). Amit Noel játszik, az itt már a papa rockzenéjének számít, pláne, hogy jó szokásához híven folyamatosan zsörtölődik: fikázza a GoPrót és más technikai bigyókat, a legviccesebb azonban az, amikor ásításon ér egy nézőt az első sorban, és a koncert végéig folyamatosan ezt az embert szívatja.

Az idősebb Gallagher tesó most jár először a Szigeten, ugyanis hiába lépett itt fel 2000-ben az Oasis, Noel kihagyta a bulit, mert az öccse épp az idegeire ment. A bátyóval most itt van három fúvós, egy gitáros, egy basszista és egy billentyűs, dobokon pedig az a Chris Sharrock kíséri, aki az Oasis utolsó felállásában is benne volt, aztán meg a Liam-féle Beady Eye-ban, úgyhogy az öcskös most nagy valószínűséggel garasos kurvának nevezi az amúgy kiváló zenészt. A műsor Noel szólódalaival indul, a kérdés pedig csak az, hogy mikor jönnek a klasszikusok. Egyszer csak bedünnyögi a mikrofonba, hogy „ezt a számot az Oasis-rajongóknak ajánlom”, ám kiderül, hogy a You Know We Can’t Go Back című szólódal következik. Utána viszont mégis a Cham­pagne Supernovába csap bele – a régi zenekarával ellentétben itt szinte mindegyik dalban ritmusozik, a szólókat meghagyja a Tim Smith nevű High Flying Birdnek. Ezután még előad két saját számot, de aztán végképp a múltba költözik. Jönnek a régi kedvencek: Talk Tonight, D’Yer Wanna Be A Spaceman, valamint az este legnagyobb meglepetésének bizonyuló Digsy’s Dinner, amelyet az oasises korszakban szinte megtagadott.

Közben egyre többen tódulnak a Nagyszínpad felé, és a fináléra tényleg egész jó hangulat kerekedik. Előbb jön a Masterplan, aztán a Wonderwall, a vége pedig mi más lehetne, mint a mindenkit megordíttató Don’t Look Back In Anger. Noel és a közönség kölcsönös jó kedvben búcsúzik egymástól, bár a generációs szakadék így is, úgy is nyilvánvaló.

Nagyszínpad, augusztus 15.

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.