Sziget

Eleven múlt

Noel Gallagher’s High Flying Birds

Zene

Kevés Nagyszínpad-idegenebb produkció volt a Sziget közelmúltbéli történetében, mint a Sigur Rós idei koncertje, de Noel Gallagher is kissé oda nem illőnek hat ezen az óriási területen.

Ez a helyszín a (fél)playbeckelő luxuspopsztárok és a pendrive-os lemezlovasok terepe – egy mostani húszévesnek pedig nem mondhat túl sokat az egykori Oasis agytrösztjének a neve (pedig ő és David Guetta amúgy egyidősek…). Amit Noel játszik, az itt már a papa rockzenéjének számít, pláne, hogy jó szokásához híven folyamatosan zsörtölődik: fikázza a GoPrót és más technikai bigyókat, a legviccesebb azonban az, amikor ásításon ér egy nézőt az első sorban, és a koncert végéig folyamatosan ezt az embert szívatja.

Az idősebb Gallagher tesó most jár először a Szigeten, ugyanis hiába lépett itt fel 2000-ben az Oasis, Noel kihagyta a bulit, mert az öccse épp az idegeire ment. A bátyóval most itt van három fúvós, egy gitáros, egy basszista és egy billentyűs, dobokon pedig az a Chris Sharrock kíséri, aki az Oasis utolsó felállásában is benne volt, aztán meg a Liam-féle Beady Eye-ban, úgyhogy az öcskös most nagy valószínűséggel garasos kurvának nevezi az amúgy kiváló zenészt. A műsor Noel szólódalaival indul, a kérdés pedig csak az, hogy mikor jönnek a klasszikusok. Egyszer csak bedünnyögi a mikrofonba, hogy „ezt a számot az Oasis-rajongóknak ajánlom”, ám kiderül, hogy a You Know We Can’t Go Back című szólódal következik. Utána viszont mégis a Cham­pagne Supernovába csap bele – a régi zenekarával ellentétben itt szinte mindegyik dalban ritmusozik, a szólókat meghagyja a Tim Smith nevű High Flying Birdnek. Ezután még előad két saját számot, de aztán végképp a múltba költözik. Jönnek a régi kedvencek: Talk Tonight, D’Yer Wanna Be A Spaceman, valamint az este legnagyobb meglepetésének bizonyuló Digsy’s Dinner, amelyet az oasises korszakban szinte megtagadott.

Közben egyre többen tódulnak a Nagyszínpad felé, és a fináléra tényleg egész jó hangulat kerekedik. Előbb jön a Masterplan, aztán a Wonderwall, a vége pedig mi más lehetne, mint a mindenkit megordíttató Don’t Look Back In Anger. Noel és a közönség kölcsönös jó kedvben búcsúzik egymástól, bár a generációs szakadék így is, úgy is nyilvánvaló.

Nagyszínpad, augusztus 15.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.