Kevesen vannak a popmezőnyben, akiknek nagyratörő művészi koncepcióival, az utóbbi években gondosan, porciózva adagolt zenéivel, magánéletével, közösségi médiában landoló bejegyzéseivel oly sokat foglalkoztak volna, mint Claire Boucher-éval, akit leginkább Grimes néven ismerünk.
A vancouveri művésznő egyszerre emlegeti inspirációi között a dreampop/ethereal wave hagyományt (nem véletlenül kötött ki a 4AD kiadónál), az indusztriál-rock szörnyeket (különös tekintettel Trent Reznorra), a figyelmét a drone-ról a borult popzenék felé fordító Panda Beart, no és kedvenc hiphop-, mainstream elektropop és r&b előadóit.
A poptörténet kanonizált és obskúrus, absztraktabb és könnyebben befogadható vonulatait egyszerre recikláló, dekonstruáló és a szétcincálás után újszerű kombinációban összerakó gesztusai visszaköszönnek minden lemezéről.
| ||
De Grimes korántsem csak szimpla zenei hulladékhasznosító! Az elődök munkáin okulva, de azoktól néha merészen elrugaszkodva alakította ki zenei világát, amely ragályos attól a pillanattól kezdve, hogy először furakodott a fülünkbe. Ravaszul engedi, hogy a hallgató átadja magát a hipnotikus harmóniák és szintihanghullámok áradásának – no és az énekes hajlításokban gazdag, hol hideg, hol érzéki szoprán szirénhangjának, amit sűrűn manipulál, és többszörösen egymásra rétegez.
E tükörvilágban minden átértelmeződik, gesztusaiban zavarba ejtően keveredik a rafinált irónia és a kitárulkozó, szinte naiv őszinteség, a gúnyos kommentár és a teljes belefeledkezés. Többértelmű dalaiban sajátos szűrőkön keresztül láttatja a külvilágot, és akkor még nem beszéltünk az extravagáns vizuális reprezentációról, beleértve a lemezborítókat, no meg a minimum manierista videoklipeket!
Grimes 2010 és 2015 között remek, sok tekintetben formabontó, mégis popérzékenységről tanúskodó lemezek sorát készítette el. A 2012-es, varázsos hangulatú Visions, majd a 2015-ös, már sztárstátusára, sőt az alkotói folyamatra is reflektáló, helyenként rockzenei reminiszcenciákkal is operáló Art Angels meghozta a szélesebb közönség érdeklődését is. Esetében ez egyet jelentett a személyét és zenéit érő, sokszor irritáló kommentárokkal, gyilkos kritikákkal – ezeket gondosan beépíti dalainak szövetébe is, miközben újabb csavarként már ő maga is inspirációként szolgál a fiatalabb popművész-generáció számos tagjának, például Lorde-nak.
Az utóbbi években csak lassan haladt az új lemez anyagával – ebben szerepet játszott kiadójával, a patinás 4AD-vel való vitája is. S míg csordogáltak a friss szerzemények, a világsajtó kedvtelve csámcsoghatott romantikus viszonyán Elon Muskkal. (Az év elején jött minden bulvárhírek csúcsa: Grimes gyermeket vár!) A minimum zaklatott körülmények azonban jól hallhatóan nem befolyásolták a lemez minőségét: a Miss Anthropocene remek zeneanyag, még ha koncepciója összetettebb, vagy ha úgy tetszik, zavarosabb is annál, mint amit
Grimes előzetes nyilatkozatai ígértek.
| ||
A lemezcím – amely egyszerre utal a művész mizantrópiájára és az ember által dominált kortárs földtörténeti korszakra, az antropocénre – kétségtelenül kulcs az album megértéséhez, a dalszövegekben környezeti-ökológiai problémákra reflektál, miközben teljes civilizációnk mélyreható kritikáját is elvégezné. De szerencsére nem lesz ebből agit-pop, helyette élvezetes, szerepjátékokkal és kicsavart allegóriákkal, személyes, hol szomorú, hol vidám emlékekkel teli albumot kapunk, amely zeneileg visszanyúlik a korai albumok – leginkább a 2010-es Halfaxa – egyszerre éteri és borongós zenei világához.
A So Heavy I Fell Through the Earth lassan örvénylő álompopja remek felütés, amit a régi alkotótárs, Pan Wei-Ju (korábban Aristophanes) tajvani rapperrel közösen felvett zúzósabb, trapszerű Darkseid követ. Az albumot pont ezek a sűrűn előforduló hangulati, ritmikai, stílusbeli váltások teszik zavarba ejtően változatossá. Az egészet amúgy is egyben tartja Grimes erős és összetéveszthetetlen alkotói karizmája, a manipulációk nyomán sokszor többszörösen rétegzett énekhangja. Még egy lassú balladát is megenged magának: a New Gods önironikus vallomás preparált zongorára és lassan beúszó, majd gyorsan elvesző ütemekre komponálva.
A sok tekintetben kulcsdalnak számító My Name Is Darkhoz mintha kiadója (melynek e lemezzel búcsút int) gazdag katalógusából válogatott volna; benne van minden keménység és lágyság, posztpunk borongás és a Cocteau Twins zenéiből sütő örök elvágyódás. A lemezen korábban is felbukkanó zárószám, az IDORU drum and bass ütemekbe oltott dreampopja harmóniákban fürdő vérbeli szerelmes dal, sok madárhanggal. A kötelező világmegváltás mellett vagy helyett, alighanem ez a legtöbb, amit egy szuggesztív popművésztől remélhetünk.
4AD, 2020
