Lemez

Szerencsére nem lett ebből agit-pop

Grimes: Miss Anthropocene

  • - minek -
  • 2020. április 18.

Zene

Kevesen vannak a popmezőnyben, akiknek nagyratörő művészi koncepcióival, az utóbbi években gondosan, porciózva adagolt zenéivel, magánéletével, közösségi médiában landoló bejegyzéseivel oly sokat foglalkoztak volna, mint Claire Boucher-éval, akit leginkább Grimes néven ismerünk.

Kevesen vannak a popmezőnyben, akiknek nagyratörő művészi koncepcióival, az utóbbi években gondosan, porciózva adagolt zenéivel, magánéletével, közösségi médiában landoló bejegyzéseivel oly sokat foglalkoztak volna, mint Claire Boucher-éval, akit leginkább Grimes néven ismerünk.

A vancouveri művésznő egyszerre emlegeti inspirációi között a dreampop/ethereal wave hagyományt (nem véletlenül kötött ki a 4AD kiadónál), az indusztriál-rock szörnyeket (különös tekintettel Trent Reznorra), a figyelmét a drone-ról a borult popzenék felé fordító Panda Beart, no és kedvenc hiphop-, mainstream elektropop és r&b előadóit.

A poptörténet kanonizált és obskúrus, absztraktabb és könnyebben befogadható vonulatait egyszerre recikláló, dekonstruáló és a szétcincálás után újszerű kombinációban összerakó gesztusai visszaköszönnek minden lemezéről.

false

De Grimes korántsem csak szimpla zenei hulladékhasznosító! Az elődök munkáin okulva, de azoktól néha merészen elrugaszkodva alakította ki zenei világát, amely ragályos attól a pillanattól kezdve, hogy először furakodott a fülünkbe. Ravaszul engedi, hogy a hallgató átadja magát a hipnotikus harmóniák és szintihanghullámok áradásának – no és az énekes hajlításokban gazdag, hol hideg, hol érzéki szoprán szirénhangjának, amit sűrűn manipulál, és többszörösen egymásra rétegez.

E tükörvilágban minden átértelmeződik, gesztusaiban zavarba ejtően keveredik a rafinált irónia és a kitárulkozó, szinte naiv őszinteség, a gúnyos kommentár és a teljes belefeledkezés. Többértelmű dalaiban sajátos szűrőkön keresztül láttatja a külvilágot, és akkor még nem beszéltünk az extravagáns vizuális reprezentációról, beleértve a lemezborítókat, no meg a minimum manierista videoklipeket!

Grimes 2010 és 2015 között remek, sok tekintetben formabontó, mégis popérzékenységről tanúskodó lemezek sorát készítette el. A 2012-es, varázsos hangulatú Visions, majd a 2015-ös, már sztár­státusára, sőt az alkotói folyamatra is reflektáló, helyenként rockzenei reminiszcenciákkal is operáló Art Angels meghozta a szélesebb közönség érdeklődését is. Esetében ez egyet jelentett a személyét és zenéit érő, sokszor irritáló kommentárokkal, gyilkos kritikákkal – ezeket gondosan beépíti dalainak szövetébe is, miközben újabb csavarként már ő maga is inspirációként szolgál a fiatalabb popművész-generáció számos tagjának, például Lorde-nak.

Az utóbbi években csak lassan haladt az új lemez anyagával – ebben szerepet játszott kiadójával, a patinás 4AD-vel való vitája is. S míg csordogáltak a friss szerzemények, a világsajtó kedvtelve csámcsoghatott romantikus viszonyán Elon Muskkal. (Az év elején jött minden bulvárhírek csúcsa: Grimes gyermeket vár!) A minimum zaklatott körülmények azonban jól hallhatóan nem befolyásolták a lemez minőségét: a Miss Anthropocene remek zeneanyag, még ha koncepciója összetettebb, vagy ha úgy tetszik, zavarosabb is annál, mint amit
Grimes előzetes nyilatkozatai ígértek.

Grimes-You'll Miss Me When I'm Not Around (Chroma Green Video)

Grimes-You'll Miss Me When I'm Not Around (Chroma Green Video)

Fotó: Youtube

A lemezcím – amely egyszerre utal a művész mizantrópiájára és az ember által dominált kortárs földtörténeti korszakra, az antropocénre – kétségtelenül kulcs az album megértéséhez, a dalszövegekben környezeti-ökológiai problémákra reflektál, miközben teljes civilizációnk mélyreható kritikáját is elvégezné. De szerencsére nem lesz ebből agit-pop, helyette élvezetes, szerepjátékokkal és kicsavart allegóriákkal, személyes, hol szomorú, hol vidám emlékekkel teli albumot kapunk, amely zeneileg visszanyúlik a korai albumok – leginkább a 2010-es Halfaxa – egyszerre éteri és borongós zenei világához.

A So Heavy I Fell Through the Earth lassan örvénylő álompopja remek felütés, amit a régi alkotótárs, Pan Wei-Ju (korábban Aris­tophanes) tajvani rapperrel közösen felvett zúzósabb, trapszerű Darkseid követ. Az albumot pont ezek a sűrűn előforduló hangulati, ritmikai, stílusbeli váltások teszik zavarba ejtően változatossá. Az egészet amúgy is egyben tartja Grimes erős és összetéveszthetetlen alkotói karizmája, a manipulációk nyomán sokszor többszörösen rétegzett énekhangja. Még egy lassú balladát is megenged magának: a New Gods önironikus vallomás preparált zongorára és lassan beúszó, majd gyorsan elvesző ütemekre komponálva.

A sok tekintetben kulcsdalnak számító My Name Is Darkhoz mintha kiadója (melynek e lemezzel búcsút int) gazdag katalógusából válogatott volna; benne van minden keménység és lágyság, posztpunk borongás és a Cocteau Twins zenéiből sütő örök elvágyódás. A lemezen korábban is felbukkanó zárószám, az IDORU drum and bass ütemekbe oltott dreampopja harmóniákban fürdő vérbeli szerelmes dal, sok madárhanggal. A kötelező világmegváltás mellett vagy helyett, alighanem ez a legtöbb, amit egy szuggesztív popművésztől remélhetünk.

4AD, 2020

Neked ajánljuk