A megrázó erejű bumm azonban elmaradt. Az opera megrekedt az érzelmek múzeumává dermedt falak között, vitrinbe zárva, és még a legmerészebb rendezések sem tudták tartósan revitalizálni. Voltak ugyan törekvések az előadók (zenészek és énekesek) egy térbe helyezésére, de ezeket többnyire bogaras régizenészek kezdeményezték, például John Eliot Gardiner, aki nemcsak vezényelte, hanem rendezte is Monteverdi és Mozart operáit. Fischer Iván azonban tényleg megtette az első gesztust az operaház lebontására. Szelíd forradalma kiszabadította az operát a zsinórpadlás és a zenekari árok fogságából. Már a Mozart-operák saját kezű (kézműves) színpadra állításával is új korszakot nyitott. A Falstaff-fal még tovább lépett. Nem egyszerűen Verdi testamentumának csak szuperlatívuszokkal leírható előadását produkálta, hanem azt is bebizonyította, hogy ma a koncertterem reálisabb, hitelesebb akusztikai és szcenikai tere lehet ennek a haldokló műfajnak. Az operaházak többsége a 19. századi patetikus játékmód temploma: nagy hangokra, széles gesztusokra épült. Egy olyan koncertterem, mint a Müpa, akusztikailag sokkal érzékenyebb és élőbb tér. Itt nem kell úgy csinálni az énekeseknek, mintha suttognának, miközben üvöltenek. Itt tényleg lehet suttogva énekelni. Ahogy Fischer Iván fogalmazott: „Itt lehet intimen játszani.” Fischer nemcsak Mozartot, hanem a nagy operát, Verdit is képes olyan közel hozni, mintha premier plánban látnánk.
Fischer Iván a Falstaffban a zenekart nem egyszerűen fölviszi a színpadra, hanem a zenészeket és saját magát is alaposan bevonja a játékba. A hangszeresek többsége az adott pillanatban kóristává avanzsál. Ez egyrészt gazdaságos megoldás, másrészt lerombolja az opera-előadásokkal szemben támasztott merev konvenciókat, és a spontaneitás természetes szelét fújja a színpadra. Fischer a zenét teszi rendezőelvvé. Amit a színpadon látunk, az mind a zene természetes következménye.
Mindebben lelkesen vesznek részt az alkotótársak, és ez a közösségélmény izzítja olyan magasra az előadás hőfokát. Ott van először is a rendezőtárs, Marco Gandini, aki annak ellenére, hogy Franco Zeffirelli társrendezőjeként jegyzik, egyetlen klasszikus-giccses elemmel sem vitte rossz irányba a rendezést. Gyanítom, hogy azok a finom kis ötletek, mint a különböző tárgyak kvázi hangszerré emelése (lehet muzsika a botütés az asztalon és a bugyellárisból is lehet zenét csiholni), inkább Fischer fejéből pattantak elő, aki magát kitalálósként aposztrofálja. Falstaff-fal úgy érintik össze az ujjukat, ahogy az öreg kaporszakállú energetizálja Ádámot a Sixtus-kápolna plafonján. Mint egy jó pszichológus, Fischer meghallgat mindenkit, több szereplő is neki önti ki a lelkét, majd a kis híján vízbe fulladt címszereplőt is ő melegíti fel forralt borral. A retró jelmezek és a visszafogott, jelzésszerű díszlet, a játéktér dobogói, pallói, lépcsői, megemelt terei, a falstaffi attribútum hordozói (hordó, boroskupa, demizson) úgy épülnek egymásba és egymásra, hogy szinte vizuálisan leképezik a Verdi-zene struktúráját, hangok és hangszerek érzéki csereberéjét, párbeszédét, egyesülését-szétválását. A Falstaff minden hangja rekeszizom-szaggató paródia. Sziporkázó zenei utalásai közül főleg Mozartot hallom ki, konkrét idézetekkel a Don Giovanniból (regiszter ária, Don Giovanni pokolra szállása), de szakértők szerint akad benne Beethoven-, Mendelssohn-, Weber-, Delibes-, Berlioz- és Wagner-citátum is szép számmal. A legszebb, ahogy az ősz mester saját műveit idézi, olyan öniróniával, hogy Rossini, aki azzal vádolta Verdit, hogy képtelen vígoperát írni, valószínűleg forog a sírjában.
A Falstaffban minden a feje tetejére van állítva, és Fischer még ezen is csavar egyet: felszámolja a hierarchiát jó, jobb és nagyon jó énekes között. Nicola Alaimo nem Ambrogio Maestri (momentán ő az ügyeletes Falstaff). Kit érdekel? Nem öncélú hangfenoméneket, hanem karaktereket akarunk hallani. Ebben az előadásban nemcsak a hang szépsége érvényesül, hanem igazsága-valódisága is. Pontosan úgy, ahogy Keats értette: „A Szép: igaz s az Igaz: szép!” Minden énekesből kihozza a maximumot. Alaimo a megtestesült Falstaff, remek színész és nagy vokális egyéniség. Xabier Anduaga óriási ígéret, a jövő selyemtenorja. Eva Mei régi motoros, fárad a hangja és túl sok vibratóval énekel, de Alicéje hús-vér személyiség. Tassis Christoyannis Fordja nemes-veretes.
Yvonne Naef fizikailag-hangilag a legtöbb árnyalatot viszi Mrs. Quickly minden tekintetben öblös karakterébe. Sylvia Schwartz, aki neve ellenére nem német, hanem spanyol, és akit Fischer Don Giovannijában Zerlinaként megcsodálhattunk, itt is megőrzi mozarti báját. Laura Polverelli Megje talán a legkevésbé látványos, de pont a halványsága válik az erényévé. A Falstaff ugyanis tényleg nem az egyéni teljesítmények csilli-villi operája. Sokkal inkább éneklő nirvána: énekhangok, hangszerek, színészek, énekesek, szerepek, nézők és előadók kozmikus egyesülése. Vagy annak tökéletes illúziója.
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 4.
