Opera

Éneklő nirvána

Verdi: Falstaff

  • Kling József
  • 2018. április 14.

Zene

Pierre Boulez karmester-zeneszerző 1967-ben a Der Spiegelnek adott interjúban rendesen kiakasztotta a muzsikus kollégákat és a szentimentális vokálpatriótákat elhíresült kijelentésével, miszerint „robbantsuk fel az operaházakat”. Radikális bonmot-jával valószínűleg ő sem ténylegesen rombolni, hanem építeni akart, a műfaj azonnali, drasztikus megújítását sürgette.

A megrázó erejű bumm azonban elmaradt. Az opera megrekedt az érzelmek múzeumává dermedt falak között, vitrinbe zárva, és még a legmerészebb rendezések sem tudták tartósan revitalizálni. Voltak ugyan törekvések az előadók (zenészek és énekesek) egy térbe helyezésére, de ezeket többnyire bogaras régizenészek kezdeményezték, például John Eliot Gardiner, aki nemcsak vezényelte, hanem rendezte is Monteverdi és Mozart operáit. Fi­scher Iván azonban tényleg megtette az első gesztust az operaház lebontására. Szelíd forradalma kiszabadította az operát a zsinórpadlás és a zenekari árok fogságából. Már a Mozart-operák saját kezű (kézműves) színpadra állításával is új korszakot nyitott. A Falstaff-fal még tovább lépett. Nem egyszerűen Verdi testamentumának csak szuperlatívuszokkal leírható előadását produkálta, hanem azt is bebizonyította, hogy ma a koncertterem reálisabb, hitelesebb akusztikai és szcenikai tere lehet ennek a haldokló műfajnak. Az operaházak többsége a 19. századi patetikus játékmód temploma: nagy hangokra, széles gesztusokra épült. Egy olyan koncertterem, mint a Müpa, akusztikailag sokkal érzékenyebb és élőbb tér. Itt nem kell úgy csinálni az énekeseknek, mintha suttognának, miközben üvöltenek. Itt tényleg lehet suttogva énekelni. Ahogy Fischer Iván fogalmazott: „Itt lehet intimen játszani.” Fischer nemcsak Mozartot, hanem a nagy operát, Verdit is képes olyan közel hozni, mintha premier plánban látnánk.

Fischer Iván a Falstaffban a zenekart nem egyszerűen fölviszi a színpadra, hanem a zenészeket és saját magát is alaposan bevonja a játékba. A hangszeresek többsége az adott pillanatban kóristává avanzsál. Ez egyrészt gazdaságos megoldás, másrészt lerombolja az opera-előadásokkal szemben támasztott merev konvenciókat, és a spontaneitás természetes szelét fújja a színpadra. Fischer a zenét teszi rendezőelvvé. Amit a színpadon látunk, az mind a zene természetes következménye.

Mindebben lelkesen vesznek részt az alkotótársak, és ez a közösségélmény izzítja olyan magasra az előadás hőfokát. Ott van először is a rendezőtárs, Marco Gandini, aki annak ellenére, hogy Franco Zeffirelli társrendezőjeként jegyzik, egyetlen klasszikus-giccses elemmel sem vitte rossz irányba a rendezést. Gyanítom, hogy azok a finom kis ötletek, mint a különböző tárgyak kvázi hangszerré emelése (lehet muzsika a botütés az asztalon és a bugyellárisból is lehet zenét csiholni), inkább Fi­scher fejéből pattantak elő, aki magát kitalálósként aposztrofálja. Falstaff-fal úgy érintik össze az ujjukat, ahogy az öreg kaporszakállú energetizálja Ádámot a Sixtus-kápolna plafonján. Mint egy jó pszichológus, Fischer meghallgat mindenkit, több szereplő is neki önti ki a lelkét, majd a kis híján vízbe fulladt címszereplőt is ő melegíti fel forralt borral. A retró jelmezek és a visszafogott, jelzésszerű díszlet, a játéktér dobogói, pallói, lépcsői, megemelt terei, a falstaffi attribútum hordozói (hordó, boroskupa, demizson) úgy épülnek egymásba és egymásra, hogy szinte vizuálisan leképezik a Verdi-zene struktúráját, hangok és hangszerek érzéki csereberéjét, párbeszédét, egyesülését-szétválását. A Falstaff minden hangja rekeszizom-szaggató paródia. Sziporkázó zenei utalásai közül főleg Mozartot hallom ki, konkrét idézetekkel a Don Giovanniból (regiszter ária, Don Giovanni pokolra szállása), de szakértők szerint akad benne Beethoven-, Mendelssohn-, Weber-, Delibes-, Berlioz- és Wagner-citátum is szép számmal. A legszebb, ahogy az ősz mester saját műveit idézi, olyan öniróniával, hogy Rossini, aki azzal vádolta Verdit, hogy képtelen vígoperát írni, valószínűleg forog a sírjában.

A Falstaffban minden a feje tetejére van állítva, és Fischer még ezen is csavar egyet: felszámolja a hierarchiát jó, jobb és nagyon jó énekes között. Nicola Alaimo nem Ambrogio Maestri (momentán ő az ügyeletes Falstaff). Kit érdekel? Nem öncélú hangfenoméneket, hanem karaktereket akarunk hallani. Ebben az előadásban nemcsak a hang szépsége érvényesül, hanem igazsága-valódisága is. Pontosan úgy, ahogy Keats értette: „A Szép: igaz s az Igaz: szép!” Minden énekesből kihozza a maximumot. Alaimo a megtestesült Falstaff, remek színész és nagy vokális egyéniség. Xabier Anduaga óriási ígéret, a jövő selyemtenorja. Eva Mei régi motoros, fárad a hangja és túl sok vibratóval énekel, de Alicéje hús-vér személyiség. Tassis Christoyannis Fordja nemes-veretes.
Yvonne Naef fizikailag-hangilag a legtöbb árnyalatot viszi Mrs. Quickly minden tekintetben öblös karakterébe. Sylvia Schwartz, aki neve ellenére nem német, hanem spanyol, és akit Fi­scher Don Giovannijában Zerlinaként megcsodálhattunk, itt is megőrzi mozarti báját. Laura Polverelli Megje talán a legkevésbé látványos, de pont a halványsága válik az erényévé. A Falstaff ugyanis tényleg nem az egyéni teljesítmények csilli-villi operája. Sokkal inkább éneklő nirvána: énekhangok, hangszerek, színészek, énekesek, szerepek, nézők és előadók kozmikus egyesülése. Vagy annak tökéletes illúziója.

 

Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 4.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.