Djénéba & Fousco: Kayeba Khasso Ennek a fiatal párnak az albumát éppúgy jellemzi a mali tradíció több évszázados mágiája, mint a földrajzi és stiláris határok feszegetése iránti igény. Azzal indul, hogy megszakad a szívünk (a jól ismert) Ballaké Sissoko korájától (afrikai hárfájától), de mielőtt azt hinnénk, hogy már hallottunk ilyen csodát, egy cselló kibillent a kerékvágásból. És mire véget ér a Regrets, simán kipipálható: az év legnagyobb afrikai ígéretétől fogunk éppen padlót. A Kono című reggae rátesz még egy lapáttal, aztán a címadó szám következik, harmonikával a mélyén. Egy pillanatra elbizonytalanodhatunk: mi lesz, ha túlburjánzanak a francia kapcsolatok, de hamar rendet vág egy bivaly afrorock (Djeliyaba) s aztán egy betépett mali blues (Fousco et Djénéba). Te jó ég! – szédelgünk a végére, de hiába igyekszünk magunkhoz térni: ez a korong úgy hat, mint a legdurvább narkó.
Djénéba Kouyate és férje, Fousseyni Sissoko a bamakói művészeti akadémián jöttek össze, mindketten tősgyökeres griot család sarjai. Még nem volt felvételük, amikor meghívást kaptak a francia Africolor fesztiválra, azt követte a 438 Productions lemezajánlata. Két évig dolgoztak rajta, és nem lehet vitás: ahonnan most indultak, oda megérkezni szoktak a legnagyobbak, hosszas kalandozás után. Csúcs. (438 Productions/Lusafrica, 2018)
Dresch Vonós Quartet: Forrásból Mivel mindenki tudja, szinte illetlenség ezzel kezdeni: Dresch Mihály a magyar etnodzsessz kimagasló alakja, zeneszerzőként és fúvósként is legenda. Pályafutását a jazz fekete óriásainak a követésével kezdte, de aztán rádöbbent, hogy hiába, ez a műfaj egész embert kíván. És nem mindegy, hogy honnan jön, hiszen az fog a hangszeréből szólni. Ettől kezdve kapaszkodott azokba a gyerekkori népzenei emlékeibe, amik a nagyszülei alföldi falujához kötötték.
Az első kvartettjét 1984-ben alapította, és ugyan gyakran változott a tagság, konzekvensen súlyos albumokat tettek az asztalra. Sóhajkeserű; Hazafelé; Gondolatok a régiekről; Zeng a lélek; Folyondár…; Révészem, révészem; Mozdulatlan utazás; Egyenes zene; Ritka madár – megannyi beszédes cím. De bármilyen mélyről tükröződött népzenei befolyásuk, a jazzlemezek polcán volt a helyük.
Na de aztán, úgy három éve, Dresch egy másik kvartettet is alapított. Ebben Brasnyó Antal és Csoóri Sándor Sündi brácsázik (egyszerre), Bognár András bőgőzik, ő pedig furulyáin fújja a magáét. Nos, ez a Dresch Vonós Quartet már nem a dzsessz, hanem a népzene birodalmából való. Ez Dresch személyes népzenéjét játssza, egymásba olvasztva a tradicionális, a feldolgozott és a saját darabokat, olyan frissességgel és zamattal, ami teljesen önálló a magyar népzenei palettán. Roppant izgalmas a két brácsa „kényes egyensúlya”, és mindent üt, amikor Dresch énekel. (Fonó Budai Zeneház, 2017)
Yiddish Glory – The Lost Songs of World War II Két évvel ezelőtt Rescued Treasure címmel megjelent egy album, melyen a Semer Ensemble keltette életre a nácik által 1938-ban megsemmisített Semer lemezkiadó zsidó slágereit. „Olyan időket élünk, amikor a menekülésbe vagy megváltásba vetett hithez nélkülözhetetlen az ilyen muníció” – írtam akkor (lásd: Menekülés, Magyar Narancs, 2016. június 2.), és ugyanez a pátosz önt el a Yiddish Glory hallatán. Gyönyörű muzsika és elképesztő sztori!
Még tartott a II. világháború, amikor az ukrán Mojszej Beregovszkij és tanítványai gyűjteni kezdték a Vörös Hadsereg zsidó katonáinak, illetve az ukrán gettók és koncentrációs táborok túlélőinek a háborús dalait. Az egyiket egy tízéves gyerek írta, aki a tulchini gettóban vesztette el szüleit, a másikat egy katona, akinek a családja a Babij Jar szurdokában lemészárolt 33 771 kijevi zsidó közül való…
De az ukrán zsidók számára nemcsak a hitleri nácizmus, hanem a sztálini kommunizmus is halálos veszélyt jelentett. Sztálin 1948-ban kezdett a zsidó kultúra kiirtásába, és nagy „szerencse”, hogy Beregovszkij megúszta öt év szibériai száműzetéssel… Az általa gyűjtött daloknak azonban nyoma veszett, és minden jel arra vallott, hogy meg is semmisültek. Míg a kilencvenes évek végén az ukrán nemzeti könyvtár egy címke nélküli dobozában rájuk nem bukkant egy könyvtáros.
A kézírásos jegyzetekből Psoy Korolenko és Szergej Erdenko hangszerelésével született meg a Yiddish Glory album. Az egyik szemem sír, a másik meg könnyezik tőle – de tényleg, egészen elképesztő. Mint minden valamirevaló zsidó muzsika, egyszerre hátborzongató és andalító. Tele finomsággal, emelkedettséggel és virtuozitással, de rusztikus gyökereiről sem feledkezve el. Ahogy például a Misha Tserayts Hitlers Daytchland című dalt a Katyusába és a Tum balalajkába oltja, az kész csoda. Csak ha arra gondolok, hogy hetven évig senki nem hallhatta – akkor úgy elszorul a torok, hogy jobb csendben maradni. (Six Degrees, 2018)
