Magyar Narancs: Filmbe illő történet, ahogyan önt felfedezték.
Rolando Villazón: Igen, úgyszólván giccses. Persze mindig is énekeltem mindenhol, természetesen a zuhany alatt is, mint akkor este, tizenkét évesen, amikor a szomszédainknál éppen a színházművészeti akadémia igazgatója vacsorázott. Meghallotta a hangomat – nehéz lett volna nem hallani –, becsöngetett hozzánk, és megkérdezte, ki énekel. A rá következő héten elmentem egy meghallgatásra, és felvettek. Ott ugyan nem éppen operaéneklést, hanem színpadi mozgást, balettet, mindenféle dalt tanítottak. Egyszer aztán kaptam ajándékba egy lemezt, amelyen Plácido Domingo énekelt, de nem operát, hanem mindenféle szerelmes dalt. Beleszerettem ebbe a lemezbe, megtanultam róla az összes dalt. Egy iskolai előadáson aztán meghallott egy baritonista, és az ő tanácsára kezdtem el igazán az énektanulást.
MN: Amit hamar abba is hagyott.
RV: Hát, zűrös évek voltak azok, én elég szabad, sőt vad voltam, meg egy kamasznak nem feltétlenül tetszik az a fegyelem és munka, amit az énektanulás megkíván. Az élmény nem adta azt az örömet, ahogyan gyerekként énekeltem, önfeledten, szabadon. Két évre abbahagytam, azután átgondoltam, mit is szeretnék kezdeni az életemmel, és elhatároztam, hogy vállalom a fegyelmet és a munkát azért, hogy azután megint olyan önfeledten tudjak énekelni, mint gyerekkoromban. Az énekesi hivatás titokzatos. Minden az ének szeretetével kezdődik, és egyébként az a meggyőződésem, hogy mindenki tud énekelni. Gyerekkoromban a tévéműsorokkal énekeltem együtt, például imádtam A dzsungel könyvét, amiben mindig Balut, a medvét énekeltem. Balunak csak Amerikában volt mély hangja, Mexikóban tenorista volt. Ma is egy kis Balu állatkával utazom mindenhová.
MN: Jól gondolom, hogy Plácido Domingo egyfajta példakép az ön számára?
RV: Én mindenkit csodálok, Flórezt, Kaufmannt, Beczalát, Pisaronit és a többieket, nagyon szeretem a kollégáimat. De a legnagyobbnak Domingót tartom. Először is neki köszönhetem, hogy operaénekes lettem, de főképp, szerintem ő a legnagyszerűbb énekes. Olyan művész, amilyen nincs még egy. Mi mindannyian csak egy kommentár vagyunk őhozzá képest. Egyrészt a hangjának szépsége – de ez nem volna elég. Olyan technikája van, amitől a hangja ma is frissnek hangzik. És hihetetlenül muzikális, amitől a hallgató mindent elfelejt, hangot, technikát, mindent. Senkiben nem egyesül ez a három tulajdonság olyan tökéletesen, mint benne.
MN: Amikor egy szerepre készül, meghallgat felvételeket?
RV: Néhányat, nem sokat. A partitúrából tanulok, a coachcsal dolgozom, meg a karmesterrel és a rendezővel. Szerintem nem kell sokat hallgatni másokat, mert az bennmarad a fülünkben és akadályoz, csökkenti a saját lehetőségeinket, elszegényíti a saját képzeletünket. Önkéntelenül is utánozni kezdünk.
MN: Sokat elemzi a figuráit, vagy inkább ösztönösen nyúl hozzájuk?
RV: Mindkettő. Van egy ösztönös közelítés, de sokat kell elemezni, mert egy frázist ötvenféleképpen lehet énekelni. Jó az intuíciót követni, de nyitottnak kell maradni más értelmezések számára is, elsősorban a karmesterére és a rendezőére. Budapesten az Orfeót adjuk elő, ebben az együttes karmesterét, Christina Pluhart követem. A barokkban úgyszólván nem is kell rendező – de, persze, nagyszerű rendezések vannak –, mert a dráma ott van a zenében, és ezt a karmesternek kell érzékelni és érzékeltetni. Az Orfeót Christinával énekelem először, és szeretném is még sokáig énekelni, mert fantasztikusan intenzív szerep.
MN: Milyen szerepeket szeret a legjobban?
RV: Amik egy kicsit bonyolultak, a Hoffmann meséit, Don Josét a Carmenből, Rodolfót a Bohéméletből… Szeretem megtalálni a figurák különböző dimenzióit, színeit, ellentmondásait. Amikor valaki nem mindig szimpatikus. A Traviata Alfredója is érdekes szerep; nagy reménnyel kezdődik, Alfredo még nagyon naiv, utána a féltékenységtől valóságos szörnyeteggé válik, egy narcisztikus egoistává, aki képes tönkretenni azt, akit szeretett, de a fájdalom azután kivezeti ebből, és ugyanolyan lesz, mint volt, csak nagy sebet visel, és ettől válik igazán emberivé. Ez a szerep nagyon fontos volt a pályámon, több mint háromszázszor énekeltem, a legtöbb operaházban ezzel debütáltam.
MN: A salzburgi előadással, Anna Netrebkóval, mondhatni, operatörténelmet írt.
RV: Az legendás rendezés volt; Willy Deckernek sikerült mindent a lényegre tömörítenie, minimalista és rendkívül kifejező díszlettel. Ez mágikus pillanat volt az életemben, Netrebkóval és Thomas Hampsonnal. És ez a szerencsének köszönhető, hogy minden ilyen szinten összejött, az énekesek, a rendező, a helyszín, a zenekar.
MN: Netrebkóval a Szerelmi bájitalban is nagyszerű párost alkottak.
RV: Igen. Egyébként ezt az operát meg is rendeztem Baden-Badenben. Eddig öt operát rendeztem, a Werthert, a Szerelmi bájitalt, a Viva la mammát, a Don Pasqualét és a La rondinét. Most éppen a Denevért készítem elő. Sok mindent csinálok, és nem is tenoristaként határozom meg magam.
MN: Hanem?
RV: Egy ember vagyok, akinek sokféle lehetősége van. Énekelek, írok, rendezek, bohócorvos vagyok, tévé- és rádióműsorokat készítek, rajzolok, férj és apa vagyok.
MN: Tehát regényeket is ír.
RV: Most írom a harmadikat. Gyerekkoromban író akartam lenni, és mindig is írtam mindenfélét. Egy nagy mexikói író, Jorge Volpi bátorított, azután, amikor az operációm miatt ki kellett hagynom egy évet, megírtam az első könyvemet.
MN: A tévéműsorok hogyan kerültek az életébe, és mit jelentenek önnek?
RV: Attól függ, melyik. Vannak felületesebb, szórakoztató műsorok. Ezeket azért vállalom, mert egyrészt engem is szórakoztatnak, másrészt, ha ezeknek a közönségéből csak néhány nézőt el tudok vinni a komolyzene, az opera felé, már megérte. De van saját műsorom is, a Les étoiles de demain / Stars von Morgen az Artén, amelyben klasszikus zenéről beszélünk. Ez négyszer van egy évben, és négy fiatal művészt mutatok be. Ők mind szép sikereket értek el, nem a műsorom miatt, hanem mert nagyon tehetségesek. És készítek dokumentumműsorokat is, csináltam már Verdiről, Mozartról is a BBC számára.
MN: Hogyan változott a hangja az évek során?
RV: Minden hang változik. Az énekes atléta és művész, az utóbbi az előbbit használja. De az atléták legkésőbb negyvenévesen befejezik a karrierjüket, az énekes, szerencsével és jó technikával, folytathatja. A hangom nem lett mélyebb, ma is megvannak a magas hangjaim, de nem is ez a kérdés, hanem a kitartás, az állóképesség, hogy az ember azonos szinten végig tudjon énekelni egy darabot; ebben sokat lehet fejlődni.
MN: Hangszál-operáción esett át 2009-ben. Beszéljen erről – fontos lehet énekesek számára, akik sokszor szégyellik az ilyesmit, eltitkolják, féltik a karrierjüket. Nehéz periódus volt?
RV: Hát hogyne. Harminchét éves voltam. Az orvosok azt mondták, vége, nem fogsz többé énekelni. Szerencsére nem lett igazuk, sikerült felépülnöm, de persze ezt akkor nem lehetett tudni. Egy ciszta volt a hangszálamban. Az életet úgy kell venni, ahogy jön, a szenvedést is át kell élni. És a szenvedéssel olyan dolgokhoz jut el az ember, amikhez anélkül nem lehetett volna. Rengeteg mindent felfedeztem ez alatt az idő alatt, és ma már úgy emlékszem erre az évre, még a nehéz pillanatokra is, mint egy csodálatos időszakra. Otthon voltam a családommal, írtam a könyvemet, dolgozgattam a hangomon. De nem voltam kétségbeesve – mint mondtam, én nem csak operaénekes vagyok. Egyetlen vágyam az volt, hogy a saját örömömre énekelhessek még.
MN: Azt lehetett tudni, hogy a ciszta genetikus volt, vagy a túlerőltetéstől keletkezett?
RV: Az orvos azt mondta, nem azért keletkezett, mert túldolgoztattam a hangszálaimat, hanem egy idő után azért erőltettem őket, mert volt egy genetikus cisztám. De őszintén szólva ez lényegtelen – sokan fogják azt mondani, hogy a túlerőltetéstől lett, és én nem akarom lebeszélni őket, nem fontos. Ha attól volt, akkor újra lesz, mert nem változtatok azon, ahogyan énekelek, amilyen vagyok. Ez az életem része.
MN: Most kevesebbet énekel?
RV: Igen, de nem a hangomat kímélem, hanem több időt akarok másra. Imádom Cecilia Bartolit, és imádom, ahogyan egy-egy projektjére koncentrál. Én is ezt akarom. Szerencsére a hírnevem hozzásegít ahhoz, hogy megválaszthatom, mit akarok csinálni. Nagyszerű felfedezéseket teszek, és ma már sokkal jobban érdekel, hogy egy Pelléasban vagy egy Odüsszeusz hazatérésében énekeljek, mint egy x-edik Bohéméletben – az már megvolt.
MN: Budapesten most jár először?
RV: Nem, egyszer voltam már, de az semmi sem volt – énekeltem három áriát egy bank privát eseményén, idejöttem, elmentem, kész. Most fedezem fel a várost, ami gyönyörű. Kisétáltam a Dunához, lenyűgöző! Vissza fogok jönni. A naptáram jócskán tele van, 2019-től öt évig én leszek a salzburgi Mozart-hét művészeti vezetője, az is jó sok időt igényel. De mindig hagyok helyet a meglepetéseknek, felfedezéseknek is.
