Andy Bell és Vince Clarke immár több mint harmincéves duóját úgy őrzi emlékezetünk, hogy túlzásba vitt modorosságuk, végletes slágerparádéjuk ellenére is jól bírták a kötéltáncot, az önirónia mindig átsegítette őket vállalhatatlannak tűnő fellépéseken. (Például, amikor 1992-ben beöltöztek ABBA-lányoknak és ABBA-számokat énekeltek.) Noha a fősodorból már vagy két évtizede kiszorultak, 21. századi munkásságuk egyáltalán nem mondható terméketlennek, kiadtak vagy nyolc albumot 2000 óta, sőt legutóbbi, három éve megjelent lemezük, a lendületes, már-már indusztriális The Violet Flame a brit slágerlista 20. helyéig is eljutott.
Pár hónapja az új lemezt beharangozó Love You To The Sky-t hallva úgy tűnt, hogy a duó legújabban a nyolcvanas évek nyomi slágereit fogja felidézni (emlékszik még valaki Rick Astleyre?), méghozzá az irónia legkisebb jele nélkül, ami elég szerencsétlen lépésnek tűnt. Nos, erről szó sincs a World Be Gone-on. Az album természetesen Love You To The Sky-jal indul, de ezzel véget is ér az erőltetett slágerparádé. Rosszabb nem is történhetnék. A további kilenc szám mindegyike afféle szinti-ballada, tíz perc se kell, hogy kifejezetten idegesítővé váljon Andy Bell szenvelgése, különösen, hogy már az ő torkában sem az a madárka ül, ami húsz évvel ezelőtt. Némi tempó (és a nyolcvanas évek slágeripara) a záró számban, a Just A Little Love-ban ugyan visszatér, de ettől sem lesz jobb kedvünk. Mintha a gagyi egykori brit nagyköveteinek, a Stock–Aitken–Waterman szerzőhármasnak csontkezei kaparnák a táncparkettet.
Mute, 2017
