Soha nem veszíti el aktualitását, Beethoven zenéje mindig hozzánk szól, személyes és közvetlen hangon, megragadóan és lélekbe markolóan. „Ősmodern” szerző, mint Monteverdi vagy Liszt: zenéje a maga idejében olyan eredeti és újszerű volt, hogy ez az originalitás máig nem engedi műveit „régi zeneként” hallgatnunk. Születésének 250. évfordulója persze tovább fokozza az iránta megnyilvánuló érdeklődést. Most mindenki Beethovent játszik, koncertteremben és hanglemezstúdióban egyaránt.
Érdi Tamás új CD-jén három felkorbácsolt érzelemvilágú moll darab kapott helyet, az op. 2, No. 1-es f-moll, az op. 27, No. 2-es cisz-moll (Holdfény) és az op. 31, No. 2-es d-moll (Vihar) zongoraszonáta, jelezvén, hogy Beethoven egyik legfontosabb, meghatározó tulajdonsága a drámaiság, a műveiben megjelenő küzdelem mozzanata. Ezek a művek a lélek belső vívódásait jelenítik meg, azokat a viharokat, amelyek az ember érzelmeiben és indulataiban dúlnak.
A zongoraművész dinamikusan játssza a három kompozíciót, áttetsző hangzással, világosan körvonalazott ritmikával, pontos karakterekkel, jól eltalált arányokkal. Van azonban előadásmódjában egy olyan, mindenre kiterjedő fegyelem és tárgyilagosság, amely mintha az egész – egyébként nagyon is érvényes és szép lehetőségeket rejtő – koncepciót kérdőjelezné meg. Sokszor várnánk nagyobb hangsúlyokat, erőteljesebb kifejezésmódot, sodróbb lendületet, vadabb indulatokat, végtére is Beethovent hallgatunk, ráadásul a szerző drámai-tragikus, moll műveit. Ha ilyen konszolidált az interpretáció, akkor tulajdonképpen miről szól?
Hungaroton, 2019
