Lemez

És a zenekar játszik tovább

Iron Maiden: The Book of Souls

  • Soós Tamás
  • 2015. október 17.

Zene

A rockújságírás számos rejté­lyeinek egyike, hogyan sikerült a Rolling Stone-nak a Motörheadre rásütnie, hogy a „gondolkodó head­bangerek zenéje”, mikor ez nyilvánvalóan az Iron Maiden agyas metáljára igaz. Hiszen lehet, hogy a Judas Priest találta fel a heavy metalt, de intellektust a Maiden adott neki azzal, hogy sikerrel húzta rá a progresszív rock dalszerkezeteit és témaváltásait a heavy metal brit új hullámának punkos lendületére, az inspirációt pedig történelmi kataklizmákból, Coleridge-költeményekből vagy épp görög és egyiptomi mítoszokból csatornázta a dalszövegeihez.

Arra viszont talán senki nem számított, hogy a Maiden a Trooperek és Aces Highok helyett majd az epikusnak becézett kifejtésekre szavaz, mikor összeállítja új évezredbeli profilját. Pedig ez történt már a 95-ös The X Factoron is, és a recept annak ellenére sem változott érdemben az elmúlt húsz év alatt, hogy lemezről lemezre igazítottak rajta valamit. A legtöbbet talán a Bruce Dickinson rákos megbetegedése és felépülése után kiadott Book of Soulson, de a lejjebb hangolt riffelés, a megvastagított vonóshangszerelés vagy épp a Broadway-stílű rockopera csak a Maiden világában számít újdonságnak. A Maiden már az előző két lemezen is túlgondolta a zenéjét, tévesen az önismétlő témahalmozásban látva a progresszivitás zálogát, a Book… viszont egyenesen a zenekar Titanicja lett, amely másfél órás dupla lemezként összeroppan a saját súlya alatt. A hangvételt filozofikusabbnak, a tempót pedig gondolkodtatóbbnak szánták, de inkább csak azt a benyomást keltik, mintha lassított felvételen játszana a sprintjeiért kedvelt zenekar. Sok az ismerősen csattogó üresjárat, rozsdásabbak az átkötések, és közel sem felejthetetlenek Dickinson dallamai.

De azért így is pumpáltak egy lemezre elegendő izgalmat a Book of Soulsba: régisulisan húz a When the River Runs Deep, a The Nomad és a Mother Russia bravúrját ismétli a maja kultúrát megéneklő címadó, az eredetileg Bruce szólólemezére írt If Eternity Should Fail pedig úgy flott, ahogy van. Továbbra is működik tehát a Maiden-formula – csak a friss gondolatok hiányoznak belőle, amelyekkel még 10-15 éve is új és izgalmas területek felé tudták kormányozni a heavy metal műfaját.

Parlophone, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.