1990-ben a Seasons in the Abyss az Öböl-háború hajnalán jelent meg, élén azzal a War Ensemble című számmal, amely minden hasonló próbálkozásnál eredményesebben szólítja meg a mindannyiunkban ott lakozó Generalfeldmarschallt, és amelyet aztán az amerikai katonák feltüzelésére használtak Irakban. A Slayer nyolcadik albuma, a God Hates Us All pontosan 2001. szeptember 11-én került a boltokba, és most megérkezett a tizenegyedik a sorban, a Repentless, éppen akkor, amikor ránk köszöntött az erőszak, a türelmetlenség és részvétlenség szeptembere.
Nyilván az sem teljesen véletlen, hogy a Slayer ezeken a korszellemet telibe trafáló lemezein újra és újra nagyszerűen teljesít. A lassan 35 éve dolgozó zenekar egyébiránt még sosem adott ki rossz lemezt, de a három főmű (Reign in Blood, South of Heaven, Seasons…) után azért eléggé változékony súlyú albumokat vajúdott világra. A Repentless sem hibátlan: nehéz volna azt állítani, hogy nem érződik rajta a Slayer legmuzikálisabb alapító tagjának, a májelégtelenségben elhunyt Jeff Hannemannek a hiánya, aki az okosan felépített struktúrák és a diabolikus atmoszférateremtés mestere volt. Nélküle a komótosabb darálások nem igazán mérgezőek, ami viszont a többit illeti, a kizárólagos dalszerzővé előlépett Kerry King hanyagabb szerkezetei képesek némi pluszt hozzáadni a számokhoz. A Repentless ugyanis a legjobb pillanataiban (amilyen a lemez letaglózó nyitánya, vagy, mondjuk, a Chasing Death) kifejezetten vad tud lenni, az offenzív élt pedig csak tovább köszörüli a nyersebb megközelítés. De az összhatást olyan részszépségek is fokozzák, mint az Exodusból kölcsönvett Gary Holt ihletetten destruktív szólói vagy a hosszabb kihagyás után visszatérő Paul Bostaph dobművészete, aki jól hallhatóan nem a Black Sabbathot, hanem inkább a stratégiai nehézbombázókat állította maga elé példaképül. Így lesz a Repentless igazán ronda és brutális: a rozsdás kések, a bombák és szögesdrótok antihimnusza.
Nuclear Blast, 2015
