'szintén szólva az ötlet: keresztezni az argentin tangót napjaink nu jazz/future jazz tánczenéivel, egyszer elsüthető poén-nak tűnt. Egészen pontosan: kellő mértéktartás mellett a kísérlet megismételhető, csak éppen a végterméknek nem sok újdonságértéke marad - sebaj, ettől még lehet élvezetes és szórakoztató. A Gotan három kulcstagja (Philippe Cohen Solal és Christoph H. Müller kütyükezelő/programozó producer és Eduardo Makaroff gitáros-szerzőtárs) érdekes utat választott az adódó zsákutcák kikerülésére: egyrészt helyenként növelték az elektronika szerepét, másrészről bővítették a felhasznált zenei inspirációk körét - például a sanzon vagy a blues felé (tessék csak meghallgatni a Celos című darabot, amelyre biztosan lehet lassúzni, tangózni viszont biztosan nem). Ami nem változott, az a bandoneon behízelgő hangja (alighanem továbbra is Nini Flores játszik rajta), no és Cristina Vilallonga érzékien bársonyos énekhangja. Az elektronikus basszusgrúvok részleges uralmát persze rendre áttörik más hatások is - például kifejezetten megkapó, ahogy a Notas funky house lüktetése mögül kibontakozik a tangó dióhéjnyi története Juan Carlos Cacéres impresszív "spoken word" előadásában. A ritmikai kísérletek ezzel még nem értek véget: a címadó Lunáticóban a dub, a Mi Confessionban tört ütemek és spanyol nyelvű hiphop (a vélhetően argentin Koxmoz kollektíva előadásában) gazdagítja a zenei hatást - az utóbbi darab ráadásul felveti azt a kérdést is: vajon lehet-e tangóra brékelni? A tangó-sanzon fúziók egy újabb kifejező darabja a Tango Canción, mely vélhetőleg a decens házibulik végóráinak slágere lesz, melynek célszerű felhasználására közvetlenül a homoki borok és a hidegen kevert vodkák vészes megfogyása után kerül sor.
Ezek után nem meglepő a Le Vigüela szinte rockos hangzása (alkalmanként némi technoid vartyogással a háttérben) vagy az Arrabal ismételten csak jamaicai-argentin vegyesvágottja. A Domingo afro-brazil tangó vuduzenéje ehhez képest kifejezetten meglepetés, zárásként pedig elnyomják még, amúgy stílusgyakorlat gyanánt, Ry Cooder Párizs, Texas főtémáját, csak hogy lassún, szomorúan és borongva érjen véget a lemez.
Azért azt jó hallani, hogy a Gotan-kollektíva zenészei milyen remek (például ritmus-) érzékkel vegyítik a muzikális hatásokat - az eredmény pedig alkalmasint továbbra is sikeres lesz háttér-, parti és itatós zeneként egyaránt, s tán nem is érdemtelenül.
Ya Basta!/Deep Distribution, 2006
