Hogy kicsoda a micsodával? Ha az első furcsálkodást legyűri az ember, fesztiváli hangulatba kerülhet: négy nagy tudású holland zenész örömzenél, szabadon és vidáman. Ezt akarták hirdetni rögtön az együttes nevében, felkiáltójellel. Harmadik – magyar lemezcégnél megjelent első – albumuk címe ennél kicsit bonyolultabb: a Bayaka egy közép-afrikai nép neve, a Lachrimae pedig egy ettől igen távoli zenei inspiráció: John Dowland angol reneszánsz komponista 1604-ben kiadott ciklusa, melynek címlapján a szerző megjegyzi, hogy a könny jöhet ám a zene öröméből is. A két pólust a zenekar szerint a dallamvonal elsőbbsége köti össze, és a szokatlan felállású, dob és bőgő nélküli kvartett (brácsa, szaxofon, gitár, zongora) valóban ezzel tűnik ki leginkább, a két utóbbi is melódiacentrikusan szólal meg. Az akkordikus talapzatot és néha a lüktetést is inkább a rugékony és könnyed gitár adja, Anton Goudsmit, az együttes meghatározó muzsikusa kezében. Ő egyébként a New Cool Collective, a Ploctones és Eric Vloimans trombitás révén régi ismerőse a magyar közönségnek, aktuálisan ő vezeti a holland ifjúsági jazz-zenekart.
Hárman az Estafestből már külön-külön elnyerték a legfontosabb nemzeti jazzdíjat. Amikor a zenekar nyolc éve megalakult, mind a négyen duóztak már egymással, de a négyes új minőséget produkált kamarázásban. A kultúrtörténeti és zenei nyitottság nemcsak a kéttételes (előbb a második tétel!) címadó kompozícióban érhető tetten, hanem hosszú, öntetszelgő szólóktól teljesen mentes, befogadható, de sosem konvencionális formákra épülő, rövid, mesélős, rögtönzött számaikban. Magával ragadóak a groove-osabb darabok, de értem, hogy a harmadik albumukon miért főleg a kevésbé kicsattanó, elmélkedőbb témákat és ötleteket dolgozták ki. Ez a műhely, újra szögezzük le, már rég odagombostűzte Pestet az európai jazztérképre.
BMC Records, 2017
