A második világháborút követő évtizedekben a modern zene stílusának alakulását meghatározta egy német kisváros, Darmstadt nyári fesztiválja. Bár az Internationale Ferienkurse für Neue Musik közönsége egy viszonylag szűk szakmai elitből verbuválódott, Darmstadt mégis a 20. század második felében lezajlott komolyzenei stílusfejlődés egyik legfőbb erjesztője lett. A három vezéralak az olasz Luigi Nono, a német Karlheinz Stockhausen és a francia Pierre Boulez. Az utóbbi tevékenysége messze túlnőtt az avantgárd keretein, és a mainstream zenekultúrába is betagozódott, hiszen Boulez nemcsak zeneszerző és teoretikus, de a 20. század második felének egyik legnagyobb karmestere is volt: revelatív Wagner-dirigens, fontos Mahler- és Debussy-interpretátor, Stravinsky és Bartók műveinek alapvető tolmácsa. Párizsban, 1970-ben Pompidou kezdeményezésére az ő kedvéért alapította a francia állam az IRCAM intézményét. Maratoni pályát futott be: 90 évesen halt meg 2016-ban, és szinte az utolsó hónapokig aktív maradt.
A művészete előtt tisztelgő kétlemezes album informatív és sokszínű válogatás a fontos művekből: tartalmaz nagyszabású kései alkotást (Dérive 2, 2009) éppúgy, mint antológiadarabbá vált korai opust (Le marteau sans maître, 1955), ensemble-kompozíciókat (Mémoriale, 1985/93; Messagesquisse, 1976/77), valamint szólóhangszerre és elektronikára írt zenét (Dialogue de l’ombre double, 1984; Anthèmes 2, 1997). A Marteau felvételét a szerző vezényli, a többi darab Boulez barátja és gyakori művészpartnere, Daniel Barenboim betanításában hangzik el, az általa közép-keleti és nyugat-európai fiatal muzsikusokból alapított West-Eastern Divan Orchestra előadásában. A felvételek magától értődő természetességgel mutatják fel Boulez zenéjének komplexitását és ellentmondásosságát: intellektualizmusát és elvontságát éppúgy, mint franciás színérzékenységét és érzékiségét.
Deutsche Grammophon, 2017
