8 kis kritika

  • .
  • 2008. május 1.

Zene

8 kis kritika

Rolling Stones: Shine A Light Ez milyen már: nekünk tavaly nyáron a Stones sztenderd, kiszámítható programot játszott (ha mégoly prímán is), bezzeg ha Martin Scorsesének kell húzni, mindjárt elõkerülnek a meglepetések. A New York-i Beacon Theaterben 2006 októberében rögzített dokumentumfilm kísérõlemezén (mi a dupla verziót hallottuk) három szám is elõkerül a fantasztikus Some Girlsrõl, és nem ám a cafatosra játszott Miss You, hanem a Shattered, a Far Away Eyes, meg az a pazar Temptations-feldolgozás, a Just My Imagination. Négy számmal képviselteti magát az Exile On Main Street - mondjam tovább? Még az As Tears Go By is elhangzik, ja, és vannak vendégek: az amúgy mindig hûvösen vagány Jack White meglepõen bátortalan a Loving Cupban (persze ki ne szarna be Jagger mellett?!), Buddy Guy elég furcsán szólózik a Champagne & Reeferben (itt állítólag pajkosan vegzálták egymást a zenészek - majd a moziban kiderül), Christina Aguilera viszont az egyik csúcsponttá dögösíti a Live With Me-t.

Persze elég sajátos, hogy egy 2006-os koncerten a legfiatalabb számokat is 1981-ben vajúdták világra, de nem panaszkodom: nekem a Shine A Light pont azt a Rolling Stonest adja, amit a legjobban szeretek. És elég valóságos képet fest az urakról: a hangzás nyers és eleven, a zenekar pedig magával ragadóan és persze (a vendégmuzsikusokat leszámítva) sokszor rendkívül bárdolatlanul játszik - Keith Richards például olyan fakezû szólót kapirgál a Sympathy For The Devilben, mintha Pinokkiót hallgatnánk, amint éppen ismerkedik a hangszerrel a toscanai mûhelyben. Mesébe illõ, hogy ettõl csak valahogy még prímább lesz az egész.

- greff -

Universal, 2008

**** és fél

Kiszállni - Bringás fotók A Critical Mass kerékpáros özönléshez kapcsolódva nyitották meg ezt a szabadtéri tárlatot, de különös módon semmi köze a bringázáshoz mint a helyváltoztatás rokonszenves formájához. A kifüggesztett bevezetõ szöveg is rámutat erre a furcsaságra. Eszerint a - nem derül ki, milyen felhívásra - beküldött fényképek döntõen arról szólnak, hogy a kerékpározás "titkos ajtó, amin keresztül kiszállhatunk a mindennapokból, megszökhetünk a forgalomból, a városból. Eljuthatunk vele egy olyan helyre, ahol lelassul az idõ, és bármikor leülhetünk, hogy elgondolkozzunk, vagy igyunk valamit, esetleg mindkettõt egyszerre."

Na jó, szerencsére ennyire azért nem titokzatosak vagy elvontak a képek, néhány közülük kifejezetten szocio-hangvételû, de való igaz, a kerékpárt tényleg hangsúlyosabb ember- vagy élettartozéknak mutatják, mint ahogy a hétköznapokban megjelenik. Az alkotók fejét nyilván megjárta a mozdulatlan, elheverõ kerékpár képében rejlõ feszültség gondolata, nem is beszélve a távolodás, az elvágyódás, tovatûnés motívumáról: a képek körülbelül fele külföldi helyszíneken készült. Ahogy bejárjuk a kiállítás fél körívét, lélekben mégis kissé eltávolodunk a kerékpáros alapmotívumtól: térelemekbe, mosolyokba, magukba feledkezett arcokba feledkezünk bele. Aztán vannak egészen titokzatos felvételek, mint az az 1995-ben készült fotó, amelyen egyemeletes szerkezetet (az ülés szokásos helyén a pedál helyezkedik el) hajt egy régi katonaköpenyt és rohamsisakot viselõ, derûs, szakállas férfiú a Tolna megyei Kalaznó határában. Találgathatjuk a kontextust napestig.

A Kodály körönd ívelt kerítéseinél jobb hátteret ki se lehetne találni a többnyire jó színvonalú, többnyire fekete-fehér képekhez, szemben a vadul zöldülõ platánokkal. A járókelõk meg-megtorpannak, és ez máris átalakítja a tér szokásos, sietõs ritmusát: a képek barátságos hangulatából pár percre mintha átragadna valami a környék lakóira is.

- kt -

Bp. VI., Kodály körönd, május 11-ig

****

VERDI AZ ÁLARCOSBÁL (UN BALLO IN MASCHERA) címû operája két verzióban ismert, mivel az eredetit, amelynek III. Gusztáv svéd király a fõszereplõje, betiltotta a cenzúra. A "bostoni változatban" Riccardo kormányzó "vette át" a szerepét. Amikor Katia Ricciarellit - a recenzió tárgyát képezõ felvételhez mellékelt beszélgetésben - megkérdezik, mi a különbség a kettõ között, azt válaszolja, hogy a két név. Volt elõadás, amelyen maga is eltévesztette õket. Ricciarelli a kormányzó titkos szerelmét énekli (gyönyörû, kiegyenlítetten áradó hangon), ebbõl tudni, hogy melyik változatban vagyunk. Amelia és Riccardo szerelme éterikus, romantikus és ártatlan, s Gustavóénak is annak kellett lennie, õ ugyanis homoszexuális volt (errõl Luciano Pavarotti világosít fel, ugyancsak a bónuszban), lehet, hogy ez az ambivalencia is közrejátszott a cenzor zavarában. Mindez érdekes, de nem fontos. Annál fontosabb, hogy Riccardót a csúcsformában lévõ Pavarotti hajlékony, fényes, akadályt nem ismerõ hangon énekli, amely a magasságokban diadalmasan kinyílik (még ha az alsó regiszterben néha elfátyolosodik is). A tenorista gyermeki lénye derûvel ragyogja be a nagyvonalú és magánéletérõl lemondó uralkodót. Igazi barátja Oscar apród - az õ karjaiban halálozik el -, akit Judith Blegen csillogó koloratúrával és halálbiztos technikával abszolvál. A gyilkossá lett becsületes férj - Renato - Louis Quilico becsületes alakítása. A nagyágyúkhoz járt még egy hasonló nagyság a pulpituson: a transzparens hangzást elõvarázsoló és az utolsó felvonásban egyre szédületesebb tempót diktáló Giuseppe Patané. 1980-ban vagyunk és a Metropolitanben: nincs rendezõi színház, viszont Elijah Moshinsky egyszerû tablói elégségesek.

- káté -

Decca, Universal, 2008

*****

Lekoppintva A lúzer mellõl lelécel a csaja, s õ ezt érthetõ módon rosszul viseli. A müzli hirtelen megsavanyodik, a fogakban látványos szaporodásnak indul az idegen anyag, a búfelejtõ numerák könnyekbe torkollnak - nincs mese, Hawaiira kell annak mennie, aki szívbajait feledni szeretné. De oda tart pasistul a csaj is; még jó, hisz máskülönben oda a bohózat, amely, így elbeszélve, körülbelül olyan frissnek hat, mint azok a fogatlan produkciók, ahol a díszletbe belógatott és bent felejtett mikrofon is könnyûszerrel játssza le a színészeket. Kísértetiesen hasonló körülmények között kellett nemrégiben végigunni a Farrelly testvérek újsütetû vígjátékát, melyben az urak voltak olyan bátrak, hogy muffot is villantottak, de mi sem adjuk alább: ezúttal a szomorúan ernyedt férfiasság feszegeti a vígjátéki és egyéb kereteket. Hát kell ez nekünk? Röviden: nagyon is, méghozzá azon egyszerû oknál fogva, mivel Judd Apatow, akire mostanában szokás úgy tekinteni, mint a hollywoodi vígjátékkészítés kis istenére, ismét célba talált (bár ezúttal csak producerként mûködött közre). Ez a cél pedig nem a bugyogók és bokszeralsók mögöttes tartalmának feltárása, hanem a melákság kedvesen hazug természetrajzának minél érzékletesebb megmutatása. Apatow-nak már eddig is jó néhány kis Lebowskit köszönhetett a mozik mûvelt közönsége, és úgy tûnik, még jó néhányat elbír a vászon. Különösen, ha valamennyi olyan gazdag szókinccsel bír majd az önironikus, állaza macsószleng terén, mint a Lekoppintva huszonéves hadarói.

- kg -

A UIP-Duna Film bemutatója

****

The Raconteurs: Consolers Of The Lonely Jack White és Brendan Benson haverzenekara szó szerint gyorsan készült el a folytatással - a két évvel korábbi, karcos és dögös folk-rock bemutatkozás, a Broken Boy Soldier után az idén úgy döntöttek, hogy követik a Radiohead példáját, és az album elkészülte után lóhalálában kezdték meg a lemezgyártást, ignorálva a kötelezõ promóciós idõpocsékolást. A felvétel rohamtempóban készült (március elején, alig két hét alatt), de ez a hangzást és a hangszerelést tekintve egyáltalán nem hallatszik a dalokon. Sõt, egy sokkal hosszabb, koncentráltabb anyag született - az elõzõ lemez harminc perce után most csaknem egyórás a mûsoridõ, amely már mentes a Steady As She Goes jellegû popkalandozásoktól. A megszólalás koszosabb, keményebb, kásásabb, a zenei hatások közül pedig sokkal inkább elõtérbe került a Led Zeppelin - ez nyilván Jack White és az õ torzítójának érdeme. Persze az ének és a dalszerzés terén White és Benson ismét kalákában dolgozott, és a produceri munkát is megosztották. Néhány új hangszer is bekerült a repertoárba (zongora a You Don't Understand Me, hegedû az Old Enough és a legutóbbi lemezrõl ismert mariachi fúvósok a Switch And The Spur címû számokban), és most van egy dal, a Carolina Drama, ami gyakorlatilag Jack White saját köre. Nyilvánvaló, hogy a lemez erõsen a hetvenes évek hatása alatt született, és a Consolers Of The Lonely voltaképp tisztességes munka - hangzásilag és hangszerelésileg kifogástalan lemez, kiemelkedõ egyéni teljesítményekkel. Csak éppen mindvégig azt érezni, hogy a haveri társaság már sokkal komolyabban veszi magát: a laza örömzenélés, a kötöttségek nélküli dalszerzés helyett hirtelen elkezdtek "produkcióban" gondolkodni. Ez még nem is lenne feltétlenül elvetni való - csak éppen az emlékezetes, azonnal magukkal ragadó dalok hiányoznak.

H. M.

XL Recordings, 2008

*** és fél

A vonzás szabályai Jól idõzítette Pass Andrea társulata a Bret Easton Ellis azonos címû mûve nyomán készült elõadását, a premier idején a könyvfesztivál miatt Ellis-lázban égett a fél város; tele is volt a Sirály pincéje. Nem keveset vállaltak a mû színrevitelével, hiszen az alapregény nyugodtan nevezhetõ kultikusnak (oké, nem anynyira, mint az Amerikai psycho), és még a belõle készült film is feledhetetlen. Nehéz lenne a nyomukba érni, ezt nyilván tudja a gárda is.

Kissé meglepõ, de semmiképp sem zavaró módon Pass Andrea rendezõ-dramaturg nem próbálkozik semmiféle nagy elrugaszkodással, valamiféle regény menti ötleteléssel: a színpadon történet, történetek játszódnak, melyekben felismerni Ellis eredetijét, s amelyek persze (?) nemigen tudnak visszaadni bármit is annak hangulatából. Kérdés, vajon az író stiláris bravúrjai nélkül mennyire volna érdekes A vonzás szabályainak pusztán csak a története; mindazonáltal a leegyszerûsített és vitatható koncepció mentén alaposan meghúzott szöveg, a minimalista díszlet és a színészek által játszott, a szituációhoz képest kissé túl "értelmiségi" figurák nem gyõznek meg az ellenkezõjérõl.

Sokat elmond az elõadás koncepciójáról a zeneválasztás: a legtöbbször felhangzó, a lírai zárszót is kísérõ szám a Forever Young. Igen, ez A vonzás szabályai "a fiatalokról" szól, akik huszonegy-két éves korukban látszólag minden logika nélkül sodródnak nõk és férfiak karjai közt, szerelembõl ki és vissza, vagy minduntalan csak a szerelemtõl nem messze - ez is egy mondandó, csak épp kevésnek tûnik. Persze nem feltétlenül kell számon kérni Ellis világát, ahol jóval többrõl, pontosabban jóval kevesebbrõl van szó, végtelen ürességrõl, unalomról, felelõtlenségrõl és a többi - hiszen a darab írójaként nem õ, hanem Pass Andrea van feltüntetve. Ám mindaz, amit ez az egyébként lelkiismeretesen összerakott elõadás megmutat, szinte semmivel sem mutat túl a tini-szappanoperák világán.

Kovács Bálint

Sirály, április 24.

*** alá

Galuppi: Titusz kegyelme Kié a legjobb Titusz kegyelme: Jommellié vagy Mozarté? Esetleg Mysliveceké vagy az egzaltált Hasséé? A librettót jegyzõ költõkirály, Metastasio egyedül Hasse mûvével volt elégedett, Galuppiét nem tartotta sokra.

A Savaria Baroque Zenekart dirigáló Fabio Pirona már jegyzett Galuppi-mûveket az együttessel: ezeknek a - fontos, de nem emlékezetes - felvételeknek sem az erõssége az énekesgárda, ahogy a Titusznak sem. Igaz, Pirona nem könnyíti meg az elõadók dolgát: olykor annyira lassú tempót vesz, hogy a hölgyek képtelenek hozzá igazodni, hiába erõlködik, lassít például González Mónika, az együttest rendre lehagyja. Pirona megkérdõjelezhetõ tempói eltakarják a mû attraktivitását, nem lehet nem arra gondolni: ezekkel a hadba állított énekesekkel, ezekkel a lomha tempókkal nehezen elképzelhetõ, hogy gyõzelemre vezette volna a londoni vagy torinói operaszínpadokon az ellenségeinek megkegyelmezõ császárt. A nyitány szép reményekre jogosít, a tüzes kezdés után gáláns tánclépésekkel haladunk a régi Róma felé, de az elsõ szépen formált, gazdagon díszített áriát csak Anniótól, vagyis Hegyi Barnabástól halljuk. Megyesi Zoltán gondosan formálja meg a fõhõs, Titusz áriáit, de a Del piú sublimébõl mintha szublimált volna az erõ: Megyesi nem tesz erõfeszítéseket, hogy megértesse, mit is jelent birtokolni a legmagasabb trónt. De ez nem neki róható fel: hiába írta tele Galuppi vonósnemekre vonatkozó utasításokkal notációját, ezeket Pirona rendre nem veszi figyelembe. Bosszantó, akárcsak az, hogy az egyébként kiváló hegedûsök nevét sem tudjuk meg a kísérõfüzetbõl. Nagy lehetõség volt ez egy elsöprõ gyõzelemre, de csak kis diadalokat arat az együttes. Az áttörés ezúttal is elmarad. Még mindig csak sejthetõ, miért volt olyannyira kedvelt, annyira elismert szerzõ a buranói.

- kolozsi -

Hungaroton, 2008

***

Ahová a pápa is gyalog jár A nyolcvanas évek végén járunk. A II. János Pál érkezése elõtti napokban különös képet mutat az uruguayi-brazil határsáv. Terepjárókon seftelik az árut a mindenre kapható koldusszegény helybéli maffiózók, afféle A félelem bére delux - gondolná a környékrõl a meglóduló fantáziájú közép-európai megfigyelõ. Pedig ilyesmikrõl szerencsére szó sincs, noha a korrupt határõr sanyargatta büszke családapák a napi betevõt csempészve tagadhatatlanul sebesen kerekeznek rozoga bringáikon a feszesre vágott nyitójelenetben (vö. rapidité, rapidité). A pápai látogatás generálta éhes brazil zarándoközönt és a megtollasodás égi csodáját prognosztizáló helybéliek az arrafelé ismeretlen reményérzettõl eltelve sütnek-fõznek. Melo városából az üres hétköznapokon már csak a munka, a csatorna és a mellékhelyiség - persze már akinek - hiányzik igazán. Mégis, hiába kolbászol mindenki, most az egyszer leleményes, amúgy lúzer fõhõsünk vécé-építési láza nõ túl mindenkin. A sok hülyeség itt véget is ér, de mi tök komolyan állítjuk, hogy ez az év egyik legjobb mozija! Az orrunk elõtt tárul fel Dél-Amerika (egy nyilván lehetséges) társadalmi keresztmetszete: összetartó család a hithû anyával, a kitörni vágyó ambiciózus kislánnyal és a slozit juszt is építõ jólelkû faterral. Megveszekedett életigenlés sugárzik a filmbõl: az erõszak nélküli Isten városa randevúzik A remény latin-amerikai rabjaival. Tálalva mindez õszinte és megkérdõjelezhetetlen humánummal, nem utolsósorban rengeteg tömény szesszel.

Balázs Áron

A Cirko Film - Másképp Alapítvány bemutatója

*****

Neked ajánljuk