Zene

A magyar igazság az, hogy három world music fesztivál után már minden év ráadás: mostantól nyugodtan a helyi hagyomány részének tekinthetjük ezt is.

Úgyszólván odanőttek a Sziget nagyszínpadához. A 14 éve döngető együttes frontembere, Lukács László viszont már egy "kiskölök" összehozásán is morfondírozik, így érthető, hogy az új, szeptemberben megjelenő, Élni vagy égni című CD-jükön a zenekar az "élni" mellett érvel. Ám két héttel a Sziget-buli előtt az EFOTT közönségét nem nagyon lehet zavarba hozni.

A Woodstock-érzést hajszolók nagy örömére nyáron egymást érik a kisebb-nagyobb fesztiválok, így akár egy évre elég koncertet és vörösboros kólát abszolválhatunk a két szemeszter közti szünetben. De vajon mi különbözteti meg egymástól ezeket a fesztiválokat, és egyébként is mit kaphatunk a kisebb rendezvényeken, amit a ma már etalonnak számító, monstre Sziget nem tud nyújtani?

Hét kis kritika

Bár az ember idővel folyton próbál alábbadni koncertvárakozásaiból, azért azt minimum elvárja, hogy egy zenekar új lemezének megjelenésével egybeeső turnéján legalább egy-két szám elhangozzék az aktuális anyagról. A Burning Spear mostani CD-je július elején jelent meg, a hagyományos wieseni Spring Vibration reggae-fesztiválon történő fellépésük pedig július 11-re esett. Nos, a zenekar egy hangot nem játszott az új albumáról.

Tíz évvel a brit ázsiai színtér robbanása után az etnikus technónak újabb hulláma rengeti a klubokat, bármely földrészen is járjunk. Április elején ebből a körből volt szerencsénk a Gotan Projecthez Párizsból, most pedig egy szolidabb hajókirándulásra a londoni Oi-Va-Voi látogatott hozzánk. Végre jól vagyunk tartva, azt kell mondanom.

Itt vannak újra a kalózok: úgy tűnik, végre biztos helyen, az utolsó menedék oltalmában, egy rajzfilm kockáin. Nem csak ők vannak ezzel így, szerencsétlenek, ahogy ma kinéz, az egész kosztümös szcéna számára ez az egyetlen egérút.

Emlékeznek még a rendszerváltásra? Voltak annak mindenféle következményei, szült az egy csomó várakozást, egyebek mellett filmes természetűeket is.

Adva van egy politikától sújtott, ellehetetlenített operafilm, mely lassan olyanná válik, mint O. J. Simpson gyilkossági ügye az esküdtszék tagjaival; nincs élő ember, aki ne hallott volna már róla.

E tárlatot azon kedves olvasóknak ajánlom, akik érdeklődést mutatnak még a képzőművészet fent említett tradicionális műfaja iránt, s kissé ráunván az önnön társadalmi szerepével, kontextusával, intézményrendszerével elfoglalt meta-művészetre, néha festményszerű festmények fölött is szívesen elméláznak, félretéve egy időre azt az ezernyi nyomasztó (főleg anyagi természetű) gondot, melynek tudatosítása nélkül felelős művész manapság hozzá sem fog az alkotáshoz.

2003 nem Orwell, hanem a Mátrix éve, mint kislányomtól megtudtam. Na most, ha valaki a serdülő gyerekét a Terror Háza kiállításán keresztül szeretné bevezetni Orwell világába, hát éppen próbálkozhat. Hasonló lesz a serdülő gyermek élménye, mint a multiplexben nézett Mátrix után. Miért a multiplex hasonlat meg a Mátrix-fíling? Azért, mert a Terror Háza (Múzeum) egyáltalán nem múzeum, hanem inkább posztmodern kultipláza.

Íme, egy Kínában élő kínai művészeket bemutató kiállítás, első ízben Budapesten, egy német (Walter Smerling) és egy kínai (Fan Di´an) úr közös válogatásában. Szigorúan "lokális" művészek alkotásait láthatjuk tehát, akik a helyi akadémiákon tanulták a mesterséget és értek önálló művészegyéniséggé. A válogatás a helyszínen zajlott, midőn a nehézségeket és félreértéseket leküzdve a német és a kínai kurátor közösen alakította ki álláspontját arról, mit érdemes bemutatni Európában a mai kínai képzőművészetből.

Íme, egy Kínában élő kínai művészeket bemutató kiállítás, első ízben Budapesten, egy német (Walter Smerling) és egy kínai (Fan Di´an) úr közös válogatásában. Szigorúan "lokális" művészek alkotásait láthatjuk tehát, akik a helyi akadémiákon tanulták a mesterséget és értek önálló művészegyéniséggé. A válogatás a helyszínen zajlott, midőn a nehézségeket és félreértéseket leküzdve a német és a kínai kurátor közösen alakította ki álláspontját arról, mit érdemes bemutatni Európában a mai kínai képzőművészetből.

Irodalmunkban felütötte fejét (mit felütötte, dúl) a gerlóczymarcizmus. Elmagyarázom. Gerlóczy Márton elsőkötetes érettségiaspiráns azt nyilatkozta pár hete, hogy őt nem érdekli, hogy mit beszélnek a kritikusok könyvéről, azt üzeni nekik, hogy ő Gerlóczy Marci, aki szeret írni, és kész. És ez így rendben is lenne, csak az a kérdés, hogy mi, olvasók hogyan jövünk itt a képbe, miért kell a nyilvánosság elé tárni Gerlóczy Márton magánjellegű perverzióit, magányos örömszerző tevékenységét. Pedig ha Gerlóczy pár kilométert visszavenne az arcából, és kicsit odafigyelne a szövegére, akár még jó könyveket is írhatna egyszer, nem kizárt, hogy tehetséges.