Lemez

Fekete eső

The Weeknd: Echoes Of Silence

  • Greff András
  • 2012. január 27.

Zene

A South Park egyik részében egy sor halott híresség tipródik az utasszállító repülőgépnek fantáziált purgatóriumban: nagyon mennének már tovább mind, de addig sehogy sem lehet, amíg Jacko el nem fogadta elhalálozásának szomorú, ám kétségkívül megmásíthatatlan tényét. A The Weeknd új anyaga úgy indul, mintha kivágott jelenet volna ebből az epizódból: éjszaka van, gomolyog a köd, Michael Jackson szorongó, Neverlandtől mágiával távol tartott szelleme pedig egy fényreklámokkal átvilágított hideg üvegvárosban kiáltja világgá hallatlan szívfájdalmát. A Dirty Diana feldolgozásában a kanadai Abel Tesfaye tökéletesen hozza Jackson legendás falzettjeit - mintegy a képességeit fitogtatván, amelyekkel kilenc hónap alatt meghódította a fél világot.


Amikor tavaly márciusban letölthetővé tette első lemezét, a House Of Balloonst, igazán nem volt nehéz megérteni, miért ájulnak el tőle annyian. Tesfaye az R&B szupersztárok expresszív szenvelgését durván másnapos szövegvilággal kiegészítve helyezi hideg, komor, lassú alapokra, amelyeket legjobb dalaiban mindig feldob valami apró, ám zseniálisan hatásos hangszerelési trükkel. Olajfeketére mázolt R&B-jét nem véletlenül jellemzik filmzenés hasonlatokkal: az új anyag harmadik - amúgy elég lapos - szerzeménye a maga homályosan hullámzó szintetizátorhangjaival Angelo Badalamenti kísérőzenéire kacsint, a kiváló Xo/The Host második fele pedig Trent Reznor és Atticus Ross az új David Fincher-filmhez írt hangulatos dark ambient sziporkáira emlékeztet.

A legfontosabb persze az, hogy a precíz hangulatfestés mellett a The Weekndnek valódi dalai is vannak - már amikor úgy igazán összeszedi magát. A House Of Balloons még tele volt ilyenekkel, a nyáron elérhetővé tett (mert Tesfaye úgy nyomja, mint a popsztárok közül mostanában Robyn meg Beyoncé és Rihanna: szokatlanul sűrű megjelenéseivel biztosítja magának a figyelem állandó intenzitását), a pár nap alatt több százezer letöltést produkáló Thursday cseppfolyós számaiban viszont inkább csak a modorosság mozgatására maradt ereje. Az Echoes Of Silence félúton van valahol a kettő között: akkora bomba, mint a The Morning volt az elsőn, nincs rajta, de a torzított gitárokkal feszültté tett Xo/The Host, az énekhangok magasságát folyamatosan manipuláló, fenyegető hiphopalapokon előrecsúszó, hideglelős Initiation vagy a légies címadó kimondottan nagyszerű. A lemez olykor itt is sápasztó nyávogásba fordul, az ilyen percek száma azonban ezúttal elviselhetően csekély - és hát lássuk be: a makulátlan teljesítmény nem is illene igazán az emberi tökéletlenség e hipersebességgel naggyá lett fiatal dalnokához.

2011; letölthető a the-weeknd.comról

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.