A South Park egyik részében egy sor halott híresség tipródik az utasszállító repülőgépnek fantáziált purgatóriumban: nagyon mennének már tovább mind, de addig sehogy sem lehet, amíg Jacko el nem fogadta elhalálozásának szomorú, ám kétségkívül megmásíthatatlan tényét. A The Weeknd új anyaga úgy indul, mintha kivágott jelenet volna ebből az epizódból: éjszaka van, gomolyog a köd, Michael Jackson szorongó, Neverlandtől mágiával távol tartott szelleme pedig egy fényreklámokkal átvilágított hideg üvegvárosban kiáltja világgá hallatlan szívfájdalmát. A Dirty Diana feldolgozásában a kanadai Abel Tesfaye tökéletesen hozza Jackson legendás falzettjeit - mintegy a képességeit fitogtatván, amelyekkel kilenc hónap alatt meghódította a fél világot.
Amikor tavaly márciusban letölthetővé tette első lemezét, a House Of Balloonst, igazán nem volt nehéz megérteni, miért ájulnak el tőle annyian. Tesfaye az R&B szupersztárok expresszív szenvelgését durván másnapos szövegvilággal kiegészítve helyezi hideg, komor, lassú alapokra, amelyeket legjobb dalaiban mindig feldob valami apró, ám zseniálisan hatásos hangszerelési trükkel. Olajfeketére mázolt R&B-jét nem véletlenül jellemzik filmzenés hasonlatokkal: az új anyag harmadik - amúgy elég lapos - szerzeménye a maga homályosan hullámzó szintetizátorhangjaival Angelo Badalamenti kísérőzenéire kacsint, a kiváló Xo/The Host második fele pedig Trent Reznor és Atticus Ross az új David Fincher-filmhez írt hangulatos dark ambient sziporkáira emlékeztet.
A legfontosabb persze az, hogy a precíz hangulatfestés mellett a The Weekndnek valódi dalai is vannak - már amikor úgy igazán összeszedi magát. A House Of Balloons még tele volt ilyenekkel, a nyáron elérhetővé tett (mert Tesfaye úgy nyomja, mint a popsztárok közül mostanában Robyn meg Beyoncé és Rihanna: szokatlanul sűrű megjelenéseivel biztosítja magának a figyelem állandó intenzitását), a pár nap alatt több százezer letöltést produkáló Thursday cseppfolyós számaiban viszont inkább csak a modorosság mozgatására maradt ereje. Az Echoes Of Silence félúton van valahol a kettő között: akkora bomba, mint a The Morning volt az elsőn, nincs rajta, de a torzított gitárokkal feszültté tett Xo/The Host, az énekhangok magasságát folyamatosan manipuláló, fenyegető hiphopalapokon előrecsúszó, hideglelős Initiation vagy a légies címadó kimondottan nagyszerű. A lemez olykor itt is sápasztó nyávogásba fordul, az ilyen percek száma azonban ezúttal elviselhetően csekély - és hát lássuk be: a makulátlan teljesítmény nem is illene igazán az emberi tökéletlenség e hipersebességgel naggyá lett fiatal dalnokához.
2011; letölthető a the-weeknd.comról
