A 2011-es Balaton Sound-os Portishead- „buli” óta nem voltam olyan koncerten, ami ennyire nem illett az adott helyszínhez, legalábbis nem kellett sok, hogy egyértelmű legyen, hogy a gitárzenéket egyre jobban ignoráló Sziget cirkuszos, vásári csinnadrattája a létező legalkalmatlanabb kulissza egy PJ Harvey-szeánszhoz. Ráadásul fájóan kevesen tekintették meg az eseményt – sokan eleve más színpadot kerestek, azok pedig, akik véletlenül azt olvasták a programfüzetben, hogy DJ Harvey, gyorsan elhagyták a nagyszínpad környékét. Minden bizonnyal a magas jegyár is sok rajongót elriasztott, de valószínű, hogy akik kimentek a Szigetre, ők is szívesebben látták volna a Harvey-t például színházi környezetben, vagy, mondjuk, a Müpában.
Persze akik végignézték a produkciót, így is nagyszerű élménnyel gazdagodhattak. Harvey és kilenctagú együttese – köztük az állandó alkotótárs John Parishsel, a csak névrokon egykori Bad Seeds-alapemberrel, Mick Harvey-val, a Queen Of The Stone Age-et is megjárt Alain Johannesszel – katonazenekar módjára masírozott be a színpadra. Mindenki sötét ruhát viselt, eléggé gótikus volt az összkép, de a zenészek remek munkát végeztek, a dalokat hibátlanul játszották el, és PJ Harvey éteri hangja is tökéletesen szólt.
A koncerten a legutóbbi két album (a 2011-es Let England Shake és a tavalyi The Hope Six Demolition Project) dalai domináltak, de a visszafogott 2007-es White Chalk ugyanúgy remekül passzolt az összeállításba, mint a kihagyhatatlan Down by the Water (1995) vagy a 50ft Queenie ’93-ból. Ami a hangszereket illeti, az autoharp otthon maradt, PJ Harvey csak szaxofonon játszott, de a legemlékezetesebb zenei eszköznek egyértelműen Alain Johannes négyszögletű, „szivardoboz” gitárja bizonyult. Zavarba ejtő volt, hogy a művésznő először a 70. perc körül szólt a közönséghez: egy rövidke köszönést követően bemutatta az együttes tagjait. Egyikük sem mosolygott. Mintha ők is érezték volna, más bolygóra keveredtek.
Sziget, Dan Panaitescu Nagyszínpad, augusztus 11.
