Félcipő - Francis Veber: Topmodell a barátnőm (film)

  • - ats -
  • 2007. május 24.

Zene

Orosz neve van, és gyönyörű. Csak képen láttam, mégis beleszerettem. Ki lehet ő? Hacsak nem egy manöken. Elena virtigli párizsi topmodell, de az én történetem egy forgatókönyvíróról szól.

Orosz neve van, és gyönyörű. Csak képen láttam, mégis beleszerettem. Ki lehet ő? Hacsak nem egy manöken. Elena virtigli párizsi topmodell, de az én történetem egy forgatókönyvíróról szól. Francis Veber első nagyobb dobása ugyanis valamikor a hetvenes évek elején (pontosan 1972-ben) a Magas szőke férfi felemás cipőben című film forgatókönyve volt. Ilyenformán jelen dolgozatának vizsgálatakor nagy luxus lenne lemondanunk arról a lehetőségről, hogy működését felhasználva elidőzzünk egy kicsit a francia vígjátékok utóbbi fél évszázadának helyenként vitathatatlanul kedves emlékei felett - egyébiránt ezzel csak az ő példáját követjük, hiszen a Topmodell a barátnőmben maga is pont ezt csinálja. De már a főcímben is. Ezt a módszert persze nézhetjük kétféleképpen is, egyik sem ígér sok jót. Vagy tele van önreflexív gesztusokkal, vagy csupán ismétli önmagát. Nyilván e tempó hatása alatt születhetett a magyar címfordítás, lévén a La doublure alig is blikkfangos, a Királylány a feleségem pedig valóban egy francia vígjáték volt, mihez képest e mostani cím az idők változását is, khm, frappánsan reprezentálja.

De ki tud egy rajzos főcímnek ellenállni? Amikor a szereplők kivágott feje valami hosszú közlekedési eszközön, buszon, limuzinon suhan el a képen, mint anno... - sorolhatnánk, milyen volt szőkeségük. Magas, biztos. Bár az is árulkodó lehet a világ állapotáról, ha valaki odáig kénytelen hátrálni, hogy visszasírja Pierre Richard-t. Mi ugyan nem, bezzeg Veber! Hogy mást ne mondjak, aktuális hősét, mit tesz isten, Francois Pignonnak hívják - szellemesen. Akiket megkímélt a sors attól, hogy a rejtélyes okokból világszerte népszerű komikus, a mondott Richard filmekbéli - mérsékelten különböző - neveit tanulmányozzák, most nem ússzák meg. Az úgy volt, hogy a magas, szőke férfit Francois Perrinnek hívták, s e név mondhatni prímán bevált, elkísérte jóval az opus magnum folytatásain túl is, de így hívták az első Gérard Depardieu-vel közös viccelődésükben is, az ugyancsak Veber írta-rendezte Balfácánban (1981). Ám a majd tíz esztendő alatt vészesen elpatinásodó nevet a díszes triumvirátus két évre rá következő újrájában (Balekok) már Pignonra változtatták - az a név is kitartott sokáig; ím túlélte viselőjét, hol van már Pierre Richard? Mondhatnánk, szerencsére. Valahogy mégsem áll rá a szánk.

De mielőtt kiböknénk, miért nem áll rá, csak nem hagy nyugodni ez a népszerűségdolog. Csak az egyik felére van épeszű válasz. Arra, hogy mifelénk miért alakult ki. Jobb híján, természetesen. Csak Kádár Jánost okolhatjuk, mert Pierre Richard párizsi kalandjai ugyan ostobák voltak szerfelett, de tagadhatatlanul önfeledtek is, olyasmit pedig Budapesten még pult alól sem lehetett kapni (vö. hiánygazdaság; vö. fekete címkés cseresznye). De hogy miért készült szinte az összes marhaságból amerikai remake is? Kész titok. A magyar hírközlő szervek és a Ludas Matyi korabeli tudósításai szerint balfékből speciel a tengerentúlon is kifejezetten jól álltak - csak nem hazudtak nekünk? Legfőbb ideje megvédenem az agitprop osztályt, szolid történelmi ismereteim azt súgják, ebben az egyben pont nem.

A Topmodell a barátnőm körültekintő feltárásakor reánk háruló számos tennivaló közül az épp letudott (még szép, súlyos aránytévesztés lenne mondjuk Tatit iderángatni, de még Funés vagy Bourvil is más polcokon keresendő) múltfeltárás volt a megnyugtatóbb futam. A jelen ennél is sápadtabb. Ez persze két ponton szembeszökő, a sztorin és az előadáson. A meskete szoros rokonságot mutat a Sztárom a párommal. Jön valaki, akit addig csak képekről ismerünk, elájulunk, amikor meglátjuk, s miután föléröztünk, kiderül, hogy az illető annál is sokkal csodásabb, mint amilyennek legszebb álmainkban elképzeltük - nagy dolog. Az előadás? Hát, titokzatos nép a francia, a nálunk is ismert (naná, minden második fr. filmben benne van) Daniel Auteuil színművész afféle nemzeti kincs náluk. Vebernél sem először fordul meg, itt van mindjárt az Addig jár a korsó a kútra, nota bene, ugyancsak Gérard Depardieu-vel, őt, gondolom, el sem lehet kerülni. De a nagy Gérard végül is meggyőző komikus, Auteuil meg inkább nem az. A Pignon szerepében feltűnő Gad Elmaleh színrelépte pedig egy okkal vélelmezhető félreértés következménye. Mivel szerencsétlennek egy jelentéktelen figurát kell eljátszania, valaki - csak nem Veber? - azt mondhatta neki, legyél jelentéktelen. Szót fogadott. Egyedül Elena tökéletes, annyira plasztik ugyanis, hogy szemünk se rebbenne, ha szembejönne a Fashion TV-n.

De akkor miért van, hogy ez az átabotában összefércelt kis semmiség mégis üdítő szórakozás, kellemesen végig lehet röhigcsélni? Gondolom, kitalálták. Mert önfeledtségből éppen úgy állunk, mint harmincöt éve. Vagy egy kicsit kutyábbul.

Forgalmazza a Best Hollywood

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.