Zene

A három folkkirálynő egyenként is igen népszerű, nem csoda, hogy a koncertterem csordultig telik ezen a bemutatón. A közösen, félévi munkával alkotott előadás azt ígéri, hogy valami igen különleges dolog készülődik az immár építészeti Oscar-díjas MűPában.

"Hatéves koromban kezdtem sípon játszani. Nagyapám fuvolázott. Vidéken élt, egyszerű falusi házban. Nem volt áram, pláne tévé, rádióadás is csak hetente egyszer, a folyóvíz se volt bevezetve. De számomra ez a farmház királyi palota volt. Imádtam ott lenni.

A "klasszikus" francia bűnügyi filmek hagyományait, figuráit, helyszíneit bagzatni a hitchcocki látásmóddal, eszköztárral nem eleve elutasítandó vállalkozás. Épp egy elsőfilmes rendezőnek való kaland.

Biztos, ami biztos, már a főcím előtt ott díszeleg öles betűkkel szedve a szerző világmárkákkal vetekedő neve: William Shakespeare's The Merchant of Venice. Kevesek kiváltsága az ilyen elsőség, Hitchcockon és Tarantinón kívül hirtelenjében nem is ugrik be senki más, aki ilyen sokra vitte volna a Paradicsommal határos filmiparban.

Múltkor egy Spanyolországról szóló útikönyv értékelését e szép vidék szerelmes-kardozós-partraszállós történelmének azon pontján hagytuk el, amikor a mórok épp befészkeltek. Nem kellett csak egy hét, s máris ott tartunk, hogy a mórok kiseprűzve, itt az ideje a zsidók barackolásának - s mindez csak annyiba tellett, hogy letegyük a bédekkert, és elmenjünk a moziba.

Nem tudom, hogy mit vártak a nézők az opera hangversenytermi előadásától, én nagyon meglepődtem.

A kolozsváriak előadása leginkább Woyzeck-tanulmány; Mihai Maniutiu Woyzeckje, a színészeké - egy lehetséges Woyzeck, maradjunk ebben. Persze, ha belegondolunk, nemigen lehet másként, hiszen Büchnernek Woyzeck című drámája nincsen: töredékei vannak, melyek összeillesztésre szorulnak.

Ránézésre akkora, mint egy képeslap, de lemértem, tíz és félszer tizennégy és fél centiméterszer egy centi, nincs egy ezres; A magyar irodalom zsebkönyvtára, tényleg elfér a farzsebemben.

Nyolc kis kritika

Nehéz lesz ez így. Tisztességesen meg sem hallgattam az új lemezét, amikor utolért a hír: Cheikha Rimitti május 15-én meghalt Párizsban.

Az igazán meglepetést keltő könnyűzenei lemezek mostanában az öregek privilégiumai.

Lási rátyi muri gázsi! - vagyis Jó éjszakát, kedvesem!, ez volt a műsor címe, és valóban jó, sodró és vidám volt ez a valóban éjszakába nyúló este.

Kár lenne tagadni, a Habsburg-dinasztia - dacára tekintélyes múltjának - sosem volt túlontúl izgalmas társaság. Akadt ugyan némi terheltséggel párosuló halálmánia a XVI. században, de aztán sokáig semmi, s mintha csak a boldog-talan Sissivel ojtódott volna végre némi romantika és tragikum e sótlan dinasztiába.

Annyi kultfilm közt és oly sok viszály után ideért az antikultfilm, a kultfilmparódia, amely azonban csak afféle köntöse a kultúrkritikának. Bár az ember hajlamos a klasszikus filmes ideálhoz hajló filmekért lelkesedni, s ily módon lázasan várni a keleti, illetve latin-amerikai termés egy-egy érettebb gyümölcsét, időről időre nem árt, ha szembenéz azzal a katyvasszal is, amiben él.