Tutira kamuzunk; még mindig kamuzunk Nagyobb szabású lomtalanítás lehetett, engedjük meg: kiárusítás vagy szimpla árukapcsolás, mindenesetre idekeveredett a múlt századból egy francia vígjáték, s két hétre rá a folytatása, amit állítólag (mindig ezt mondják) az elsõ rekordméretû honi (mármint küldõországbeli) sikere ösztönzött alig pár év spéttel (innen tehát az is jó régi). Tele is zokoghatnánk a zsebkendõnket, hogy micsoda hagyományai vannak a mûnemnek, Jacques Tatitól Audrey Tatouig. Fernandel, Funés és a többi kis nevettetõ; többségük ma már - érdemei szerint - csak a kereskedelmi televíziók (egyes filmforgalmazókkal rokon) alacsony árak iránti fogékonyságának hála kavar a néplélekben.
De Funés-t akár mûtörténeti elõzményként is iderángathatjuk, derék Jákob rabbija miatt. Most Richard Anoconia (a francia mozi szerény válasza Márton Andrásra) keveredik vidám kis zsidózásba. Az ezredvég francia piaca törekvõ rõföseinek jól megy soruk, bár nagy a konkurencia, törökök, arabok, kínaiak, németek igyekeznek megvetni lábukat a versenyben, csupa agresszív alak, de annyira hülyék, hogy eszükbe sem jut, miért is hívják Singernek a varrógépet. A slemilnek kétségkívül meggyõzõ Richard azonban, amint zsidónak nézik, menten menõ seftes lesz, s míg a menyegzõi sátorra nem vásik a foga, fenn is tudja tartani a látszatot. Ám a rabbi elõtt már nincs mese - talán mégis Jákob rabbihoz kellett volna fordulnia (Funés idõ elõtti lelépése a vászonról alig-ha zavarta volna az alkotókat, a két epizód közti szereplõcserét is gond nélkül hozták).
Könnyû, ám lapos kis marhaságok a félmúltból, a tévében vagy a videokölcsönzõben nem is csodálkoznánk rajtuk.
- smaci -
Forgalmazza az FF Film
**
Csízió A szó eredeti jelentése (latin nyelvû vers jeles ünnepek memorizálására) mára kissé elhalványult, szekularizált tudatunkban mi már csak a szólásmondásból ismerjük, és kétségtelen, hogy a kötet összeállítója, Kozák Péter érti a csíziót. Az alcím mindent elárul a tartalomról: "neves személyek, jeles ünnepek és különös szavak magyarázata az esztendõ minden napjára".
Feltételezem, mindenki van oly hiú, hogy a maga születésnapján kezdje, január 6-ára, mely persze a vízkereszt ünnepeként egyébként is közismert, magyarázatot kaptam olyan fogalmakra, mint a kánai menyegzõ, a szenteltvíz, a lélekpénz, a három királyok, a betlehemi csillag, az epifánia, szó esik József Attiláról, Shakespeare-rõl és az Anasztáz név eredetérõl. (Utóbbi magyarázatok olykor igen tanulságosak, aki például nem tudja, hogy a manapság olyannyira gyakran használt név honnan ered, üsse fel január 9-ét, és ezt kapja: Jutas, Árpád fejedelem fia. A név török eredetû, jelentése "faló, nyelõ", az utóbbi idõben ritkásan fordul elõ; ismert névváltozata: Jutocsa.) És így tovább: minden napra jut egy bámulatosan érdekes adat ebben a kultúrhistóriai lexikonként is használható kötetben. Persze hibák is akadnak, az augusz-tus 31-i Hamlet-blokkban valósággal hemzsegnek: Polonius sosem mondta ezt: "õrültség, de van benne rendszer, hanem ezt: "õrült beszéd, de van benne rendszer"; Marcellus szövege Arany fordításában így szól helyesen: "Rohadt az államgépben valami." És vitatható megoldás, kommentár is jócskán felbukkan. De hát ez a szótárak sorsa, használjuk és javítgatjuk õket.
- banza -
Enciklopédia Kiadó, 2006, 507 oldal, 3500 Ft
**** és fél
Thievery Corporation: Versions A Rob Garza és Eric Hilton alkotta washingtoni illetõségû duó már túl van négy sorlemezen - rajongótáboruk igencsak számottevõ, miként azok csapata is, akik szerint szinte minden számuk pont ugyanannak a modorosságnak a jegyében fogant, éppen ezért megkülönböztetni sem igazán lehet õket. Ez utóbbi típusú kritikák alighanem csöppet sem zavarják õket, különben nem fogtak volna bele legújabb munkájukba: ezúttal vettek tizenhét, általuk alkotott remixet (újat, régebbit, sajátot, másokét) meg egy vadonatúj, eredeti TC-szerzeményt (a Sister Nancyvel közös Originality), oszt' jól összepakolták õket. A nyersanyagok meglehetõsen különbözõ stílusúak, s a zenei hatások sokfélesége üdítõen hat a Thieverytõl már megszokott dub-jazz-etno-oriental-ambient mártással leöntve is. A téma- és zeneválasztás programszerû: elõbb a punnyadt kis szösszenetek jönnek - közöttük tán az Anoushka Shankar-remix a leginkább hipnotikus hatású, bár a Herb Alpert-klasszikus (Lemon Tree) átkeverése is bájos. A lemez közepétõl jönnek a lendületesebb darabok - a Fear Of Pop In Love-jára készített dubváltozat több mint kellemesen ringató, s ha legyõzzük eredendõ elõítéleteinket, úgy a Doors Strange Daysének átértelmezése is teljesen rendben van, sõt már-már kifejezetten táncra hívogató. A Januaries The Girl's Insane-jének saját verziója pedig elbûvölõ - nem hiába: már a hozott anyag is megérte a pénzét, no és Sarah McLachlan Dirty Little Secretse is pontosan azt kapja, amit megérdemel: kicsit töredezetten, de kibontakozik egy majdnem tökéletes popdal, mindannyiunk épülésére.
- minek -
ESL Music/Deep Distribution 2006
****
Az eltakarítónõ Legutóbb hatvan évvel ezelõtt készült szerethetõ fekete komédia; az Arzén és levendula hölgyei sötét tetteik büntetõjogi felelõsségének teljes hiányában küldték felebarátaikat másvilági portyára. Maggie Smith az "eltakarítónõ" - biztos levetítették neki a fenti vígjátékot, a Betörõ az albérlõmet pedig magától is láthatta; jutalomjátéka e két mozi egyrészt nyájas, másrészt gyilkos hevületû hölgyeinek amalgámja. Stimmel az Anglia-imázs, a gyep nagyon zöld, a tea forró, és ha a szétesõ papcsaládhoz érkezõ házvezetõnõn múlik, mostantól nem csak a marhaszeletet eszik véresen. A család békéjének és a környék csendjének restaurálása érdekében az öreglányra a legváratlanabb pillanatokban infarktusként tör az ölhetnék - ásót, kapát, vasalót bevetve -, és likvi-dál hangos kutyát, okvetetlenkedõ szomszédot, kukkoló szeretõt. Egyedül nem is bírja a terheket. Ráadásul a családapa Mr. Beant (a Négy esküvõ, egy temetés után megint tiszteletesként szerepel) kellene rávennie házastársi kötelességeinek teljesítésére. Szerencsénkre Rowan Atkinsont most kellõképpen visszafogták, debil vigyorával, gügyögésével csak mértékkel szembesülünk, ehelyett angolosan elegáns, fanyar humorú, visszafogott komédiázás zajlik. A probléma a családi rémfilm kiszámíthatóságában rejlik, de fõszereplõnõnk képes ebbõl erényt kovácsolni, epekedve várjuk, kire sújt le nyájas mosolya idõrõl idõre. Komédiának nem túl vicces, rémisztgetésnek nem elég morbid, de nagyszülõknek hasznos tipp.
Balázs Áron
Forgalmazza a Forum Hungary
***
VERDI RIGOLETTO címû operájának Jean-Pierre Ponnelle rendezte filmváltozatából (színpadon 1973-ban játszották elõször San Franciscóban, a film 1983-ban készült) megtudható, honnan származik a budapesti Opera legutóbbi felújításának az az ötlete, hogy a történet a végén kezdõdik, és a címszereplõ visszapillantó (flashback) dramaturgiával mondja el a történetet. De Ponnelle-nek nemcsak ötletei vannak, õ az eredeti zenedrámai anyag mélyrétegeit kibontva építi föl önálló elképzelését - e nemben egyik utolsó tagja volt a szerzõvel kongeniális operarendezõ nemzedéknek. A film többet megenged, mint a színpad, ennek köszönhetõ a reneszánsz Itália terein, palotáiban és színházaiban forgatott látványosság, a herceg orgiájának fellinis víziója, a nagy távolságból való ráközelítés Gilda repkénnyel körülfolyt mesei erkélyablakára, a folyóparti kocsma belsõ csapóajtaján vízre bocsátott hullazsák, vagy a hajnali reménytelen szürkeségben tóvá öblösödõ vízfelület közepén veszteglõ csónak az apával és halott lányával - a háttérben Mantova sziluettjével. Ahogy Rigoletto és a bérgyilkos Sparafucile - komplementer figurák - "körülbalettozzák" egymást a sötét sikátorban, az zseniális. (Utóbbi a még ifjonc Ferruccio Furlanetto.) A címszereplõ Ingvar Wixell kemény figura: erõs, kegyetlen és kaján. (Még egy párhuzam: õ énekli-játszsza a másik szerencsétlen apát, Monteronét is.) A Gildát alakító Edita Gruberova valószerûtlen angyal, úgy is hal meg, rituális gyilkosságban, átszellemülve. Pavarotti mint ifjú titán a fogain kívül jelentõs magasságait is villogtatja. Csodás látni az öreg Fedora Barbierit sanda és gonosz kerítõ Giovanna duennaként. A Bécsi Filharmonikusokat Riccardo Chailly vezényli. Különlegesség - ilyen ma már nincs, és többé nem is lesz.
- káté -
Deutsche Grammophon, Universal
*****
www.kistango.hu Ha egy új webfolyóirat alcíme "kulturális késdobáló", az nekem már elég punk ahhoz, hogy érdekeljen, mit akar. Persze ettõl még simán lehet csak egy véletlenül jól sikerült szókapcsolat, ami mögött semmi tartalom, vagy egyszerûen néhány kultúrember gyülekezete, akik demonstrálni szeretnék, mennyire szeretik Rejtõ Jenõt.
De örömmel tapasztaltam, hogy a Kistangó tényleg vagány és formabontó, a fölösleges péhowardizmusok sem hatják át túlságosan, és egy rovat erejéig ez is elviselhetõ. Amellett, hogy laza, azért ko-molyan alternatívája kíván lenni a www.terasz.hu irodalmi oldalának, vagy a már ismertebb, késõbb indult www.litera.hu-nak is. Erre utal például a rovatszerkezet. Az elektronikus fejezetek között a legtöbb a szépirodalomról szól: elsõ meg-jelenések, radikális és könyörtelen irodalomkritikák, de mégsem úgy, ahogy a szintén elvetemült és egy ideig nagyon virulens Irodalom Visszavág csinálta valamikor, azaz nem személyeskedõ. Fordítások, különleges irodalmi Top 10, aztán esszék, tanulmányok találhatók benne társadalmi jelenségekrõl, médiáról (ezek a legjobbak), sok filozófia, galéria, képregény, sajtófotórovat virtuális képmagyarázattal. Van itt még "zóna", amely valószínûleg a határeseteket gyûjtené, ha szaporodna benne a tartalom. Mert bár jó nevekkel indult az oldal, a frissüléssel rosszul állnak - ez nem titok. A hálón pedig hamar elfelejtik azt, aki nem virítja a karaktereket.
- sisso -
****
Wilhelm Furtwängler Mozart-felvételeibõl ad közre néhány rendkívülit az EMI új sorozata. Micsoda?! Hát nem rendkívüli minden ettõl a karmesterzsenitõl? Igen, bizonyára, de az itt hallható "Gran Partita", vagyis a 13 fúvós hangszerre írt B-dúr szerenád (K. 361) minden elképzelést felülmúl. Az 1947-ben Bécsben készült felvétel tökéletesen kibontja a mû hatalmas dimenzióit (negyven perc!), a látszólag könnyed tánctételekben rejlõ félelmetes mélységeket; alig hihetõ, hogy Mozart 25 évesen írta ezt az arányaiban is tökéletes remeket. A Bécsi Filharmonikusok fúvósai csodálatos teljesítményt nyújtanak, a hangzás sosem vastag, mindig könnyedén lebegõ, áttetszõ, olykor eszményien szép (lásd az elsõ tétel lassú bevezetõjének szinte vallásos ihletettségét vagy az Adagio ringató lüktetését és az operásan éneklõ Romanze tételt), olykor felszabadultan száguldó, már-már kacagó (a Romanze középrésze, a Rondo egésze, a maga "törökös" koloritjával). Nem ismerek ennél érdekesebb felvételt a mûbõl.
Nem mondható el ugyanez a d-moll zongoraverseny (K. 466) élõ felvételérõl, melyen Yvonne Lefébure beugró szólistaként játszik Luganóban 1954. május 15-én. Már a nyitó ritornell is suta, a zenekar bizonytalan, talán a karmester is, a tempó túl lassú, vontatott az egész, a harmadik tétel sem hozza a várt kirohanást. Annál izgatottabb a g-moll szimfónia (K. 550), az elsõ tétel szinte hektikus, és ez marad a meghatározó - bár a lassú tétel nyugalma a Furtwängler-féle csodák egyike - , a Menuetto és a záró Allegro egyaránt démonikus léptû.
- csonta -
EMI Classics Historical, 2006
*****
"men Az ördöggel (vagy a patás családfõ bármely egyenes ági leszármazottjával) való riogatás régi rögeszméje a mozinak. Mint mindennek, ennek is megvannak a bejáratott iskolái, melyek közül az "men-pártiak kifejezetten a gyermekded borzongatást tûzték zászlajukra, míg az Ördögûzõk hagyományosan a nehezebben gyógyuló félelmekben utaznak. "menileg mindeddig váratott magára a felújítás (az Ördögûzõ elõzményeit kétszer is elbábozták nekünk a közelmúltban), az obligát remake azonban nemcsak a sorozat jövõbeli útját jelöli ki, de új megvilágításba helyezi Richard Donner 1976-os eredetijét is. Ami persze maga volt a hollywoodi eszképizmus, de legalább egyszer sem kellett tartanunk attól, hogy az ördögfiókával hadakozó Gregory Peckre rászakad a díszlet, vagy hogy Lee Remick szoknyája szegélyét bekapja a szélgép. Ezzel szemben az új "men komoly félelmeket ébreszt a közremûködõk testi épségét illetõen. Példának okáért midõn egy londoni autós hajsza közben a cseh fõváros cégérei úsznak be a képbe, vagy amikor a kopár olasz tájban egy kelet-európai utasellátó hivatott az egzotikus helyi ízeket erõsíteni, nehéz nem arra gondolni, hogy ha ilyen az utcafront, milyen veszélyek leselkedhetnek a díszletek mögött. A produkció oda nem illõ ékei közé tartozik Mia Farrow is, akinek elmulasztottak szólni, hogy nem lehet évtizedekig játszani Woodynál az Upper East Side-i értelmiségit, majd büntetlenül átvedleni pörölykalapáccsal hadonászó sátáni bébiszitterré. Mert ez még akkor is szánalmas, ha éppenséggel a Rosemary gyermekét hivatott megidézni.
- kénköves -
Az InterCom bemutatója
*
