Az igazán meglepetést keltő könnyűzenei lemezek mostanában az öregek privilégiumai. Legyen elég az utolsó Johnny Cash-lemezre utalni (A The Man Comes Aroundon újraértelmezett Nine Inch Nailstől mindenkinek leesett az álla), vagy a Las Vegas-i bugyrokból előlépő Paul Ankára (aki a Rock Swinggel ötven évvel ezelőtti sikerét fényezte újra), és akkor Neil Diamond életével számot vető korongjáról (12 Songs) nem beszéltünk.
Igaz, Paul Simon még "csak" hatvanöt éves, és láthatóan jó egészségnek örvend, de az utóbbi tizenöt évben mindössze két albumra futotta neki. Ráadásul a Graceland (1990) galaktikus sikeréhez a You're the One (2000) sehogy se volt fogható. Igaz, jól startolt a Billboardon, csak az USA-ban több mint félmillió példányban kelt el, de inkább a legendának szólt ez, mint a produkciónak. Ahogy a Grammy-életműdíj is... "Oké, öreg, csináltál még egy nyugdíjba vonuló lemezt, köszönjük szépen, szevasz..." És az öreg mintha nem is csinált volna problémát ebből.
Hanem aztán, valamikor tavaly "áramütésszerű" dolga akadt Brian Enóval. A producer-kütyümestert az 1981-es Rhythm of the Saints című közös munkájuk óta ismerte, s mint tudjuk, Eno az utóbbi harminc évben - a U2-tól a Talking Headsen át a Depeche Mode-ig - sok helyen hagyta súlyos keze nyomát. Most pedig Paul Simon reaktivátorává vált.
Mert a Surprise igazi meglepetése az, hogy Simon ezzel újra a könnyűzene élmezőnyébe került. A kissé csoszogós You're the One-hoz képest a Surprise egy lendületes, ügetős darab. Olyannyira, hogy mérget rá: az Everything About It Is A Love Song és a Sure Don't Feel Like Love meg-megpörgetett ütemváltásai "klónozásra" fognak kerülni.
Simon dalszövegeire a (nálunk Cseh Tamás védjegyeként ismert) "regényrészletként" ható terjedelem és prózaiság jellemző. Az egyetlen kivételt az Another Galaxy jelenti, melynek rövidre szabott textúrájára Eno jól ráeresztette az elektronikát. A gitár persze akkor sem került le Simon nyakából, de azért nem kérdéses, hogy "motorikusan" lett a jelenkor igényeihez kalibrálva ez a produkció.
A Surprise cseppet sem öreg, s a legkevésbé sem unalmas album. Talán nem lesz olyan sikere, hogy egy koncertre újra megtöltse a Central Parkot (mint a Graceland 1991-ben), de innentől az lenne meglepő, ha Simon mágus következő "feltámadására" újabb öt-tíz évet kellene várnunk.
Warner, 2006
