„And now for something completely different” – úgy lehet, Kokas Katalin és Kelemen Barnabás fesztiválszervezői működésének titkon ez a Monty Python-fordulat lehet az ars poeticája. Annak idején ezt a tüntetően változatos, már-már véletlenszerűnek tetsző összeállítási gyakorlatot honosították meg Kaposvárott, s 2016-ban ennek jegyében hívták életre a Fesztivál Akadémiát is, és így került egymás mellé augusztus 24-e estéjén a BMC-ben egy Ravel-dalciklus, egy Zelk Zoltán-vers és egy Beethoven-szonáta, s az összhatás lenyűgözőnek bizonyult. A Madagaszkári dalok igazi koncerttermi ritkaság, még ha négy éve hallhatták is a szerencsések Baráth Emőke előadásában: egzotikusan támadó erejű énekszólam teszi különlegessé e dalokat, s alig kevésbé izgalmas a cselló-zongora-fuvola kíséret letétje. A megszólaltatás hőse-hősnője most Horti Lilla volt: a részint erotikus, részint antikolonialista felhangú férfiszövegek pompásan megéltek a kifejezően artikuláló fiatal énekesnő dús szopránján. Ezt követően pár percre Nagy-Kálózy Eszter jutott lehetőséghez, hogy eszünkbe juttassa a korántsem elégszer nyomatékosított tényt: Zelk Zoltán istenáldotta tehetségű, nagy költő volt. Végül elkövetkezett az esti élményt hatványra emelő csoda: Kelemen Barnabás és Rados Ferenc közös kamarázása (képünkön). Beethoven Op. 96-os G-dúr szonátáját játszották, újfent igazolva, hogy a muzsikálás a kreatív emberi együttműködés legmagasabb foka. A 85 esztendős, többnyire mosolytalanul tanár bácsis zongorista és egykori tanítványa ugyanis az örömzenélés lényegét mutatta fel: azt a koncentrált derűt, amit nem kell mókázó gesztusokkal körülrakni ahhoz, hogy a nézőtéren is észrevegyék.
Három nappal később az Urániában ugyancsak jószerint véletlengenerátorral összeállított program várt a közönségre: Bohuslav Martinů jazzes balettszvitje, a Hajnali részegség, és a kései Beethoven-stílus egyik ékköve, az Op. 102 No. 2-es D-dúr cselló-zongora szonáta. Csakhogy a múlt csütörtök csálébban álló nap lehetett, amit már a koncertet megelőző csúszás és kis kommunikációs zavar is jelzett. S bizony érzékeltette azt valamelyest maga a koncert is: Boldoczki Gábor, Borbély László, Fenyő László, Klenyán Csaba, Lakatos György és Langer Ágnes frenetikus könnyedségű Konyhai revüje körül ugyanis egészen feleslegesnek bizonyult Bajári Levente és Csokán Vivien tánca, amely nélkülözni látszott az érdemi koreográfiát. Ezt követően Mácsai Pál ült be a színpadra, hogy nagy sikerű Örkény-estjének (Azt meséld el, Pista!) stílusában előadja Kosztolányi Dezső versét. Produkciója az este legzajosabb sikerét aratta, épp ezért tartom fontosnak jelezni, hogy olykor vakációnyi szüneteket tartó, máskor viszont zavaróan felgyorsuló, s a beszélői helyzetet szinte a paródiáig túljátszó előadásmódja a kortárs magyar versmondói praxis hiánytalan problémaleltárát kínálta. A versben körvonalazott csoda utóbb aztán mégis érzékletessé vált: hála Fenyő Lászlónak és Fejérvári Zoltánnak. Mert a Beethoven-szonáta második tételének megrendítő érzelmessége, majd a zárótételnek az anyaggal, vagyis a fúgával folytatott nemes küzdelme úgy bomlott ki elénk, hogy valóban „fölvilágolt mély értelme ennek / a régi, nagy titoknak”.
BMC, augusztus 24.; Uránia, augusztus 27.
