Zene

1997 mint a fordulat éve vonult be az internetes pornó annaleseibe, ekkor történt ugyanis, mint azt filmünk (based on a true story) is illusztrálja, hogy két Los Angeles-i drogos (egy levitézlett állatorvos és egy elcsapott NASA-tudós) feltalálta a fizetős online pornót. Még ennél is jobb ötletnek tűnt, amit az üzletbe bevett harmadik társ, a józan észt képviselő üzletember - egyben főszereplőnk - javasolt: minek is vesződnénk magunk a pornótartalmak gyártásával, amikor ott van arra a pornóipar; bőven elég, ha mi csak a fizetési tranzakciót végezzük, s ebből leszünk milliárdosok.

A posztrock megkövetel bizonyos időjárási viszonyokat. Borús, olykor viharos, néha egészen télies klíma kell, hogy átjárja az embert az a sok zizegős gitárcsiszolás és ultragyors pengetés, ezért is volt furcsa időzítés így nyár derekán a Red Sparowes és a Mono koncertje.

Pianínón fekvő bűnbakbaba, a teste ezernyi felirattal lepve: TriaNON, 2/3, holokauszt és a többi. "Azért jó a cigány cici, mert alliterál" - idézet egy grafikáról.

A Roham magazin által kiadott Scrap nem az, aminek látszik. A fülszöveg vérbeli sci-fi kalandokkal csábítja leendő olvasóját, azt állítva, hogy egy ismeretlen bolygóra tévedt mélyűri térképész, bizonyos Gus megpróbáltatásait követhetjük benne, miközben egy csúcskategóriás harci robot (BOB) és egy őrült szuperszámítógép (Errol) is bonyolítja jelenlétével a cselekményt.

E hét pénteken épp S-o Paulóban játszanak Ibsent; aki siet, még kaphat jegyet a Kísértetekre. Izlandon 1892-ben, Magyarországon 1889-ben játszották először; Zimbabwéban utoljára 2006-ban láthatta a mester művét a nagyérdemű.

Igaz, hogy a zeneipar radikálisan átalakult az utóbbi időben, ám ettől még nem tűntek el az olyan, szépen kézbe simuló kategóriák, mint amilyen mondjuk a "nyári lemez", és nem csak a mainstreamből, hanem azok köréből sem, akik egyelőre még a partról nézik a sodrást. Persze ki tudja, hogy a tavaly még csak a blogoszférát maga mellé állító, az első lemezét viszont mindjárt egy nagy kiadóval kihozató brooklyni duó melyik fokon is áll majd néhány hónap múlva a karrierlétrán - az viszont egészen biztos, hogy harmincperces bemutatkozásuk igazi medence mellé gyártott indie popalbum.

Emlékeznek még a Fausta éneke című perui filmre? Nemcsak a hátborzongatóan abszurd, mégis hitelesen elővezetett történet okán volt érdekes darab - amelyet Mario Vargas-Llosa unokahúga, Claudia Llosa írt és rendezett, a nagybácsihoz méltón erős atmoszférát teremtve az anyját érő nemi erőszak után a férfiaktól rettegő s ezért vaginájában meggyökerező krumplit tartó kecsua parasztlány fojtogató, szürreális meséjéből -, de a főszereplője miatt is. Magaly Solier rezzenéstelen tekintetében egyszerre tükröződött a női nem évezredes megalázottsága, elnyomottsága - s az az elszenvedés-túlélés-újrakezdés örök körforgását jól ismerő tudás, ami irracionálisabb bármely babonánál és varázslásnál. Most, ebben a bizarr spanyol filmben perui bevándorlóként látjuk viszont, akinek épp akkor fedezik fel a terhességét, amikor elhagyná a kisszerű szegénységben is vidáman éldegélő élettársát.

Európa egyik legkedvesebb fesztiválja ismét megmutatta magát: előadók sorát láthattuk élőben, akikre itthon várhatnánk ítéletnapig - de azért akadt, akit inkább eltettünk hazai fogyasztásra.

Amikor a Southendből induló The Horrors 2007-ben piacra dobta a Psychotic Sounds For Freaks And Weirdos alcímmel ellátott első albumát, a Strange House-t, talán még ők maguk sem gondolták, hogy pár éven belül igenis fejlődőképes, nemcsak a gothokat érdeklő, újságíró- és rajongókedvenc zenekarrá válnak. Torzonborz frizuráikkal és darkos imázsukkal úgy festettek, mintha az Addams család beszállt volna a Siouxsie & The Bansheesbe, akiktől zeneileg nem is álltak távol, és ehhez jött még a Bauhaus, a Joy Division és a korai The Cure, no meg egy-két punkosabb beütés: a Birthday Party, a Cramps és a dalcímihletet (Sheena Is A Parasite) is nyújtó Ramones. Néhány színpadi balhé és viszonylagos (el)ismertség után a 2009-es Primary Colours már jóval érettebb hangvételt árasztott, ami a portisheades Geoff Barrow produceri munkájának is köszönhető volt.

Kevés bizonytalanabb kontúrú fogalom létezik a hitelességnél, amelyet a könnyűzenei vitákban oly gyakran húznak elő, mintha fizetnének érte. Gillian Welch példája annyit mindenképp megmutat, hogy e fétisszó jelentéstartományát nem érdemes a mereven értelmezett megéltségre szűkíteni.

Fergus Molloy Liverpoolból elsőre nem tipikus Ken Loach-hős: az elit - olyannyira elit, hogy a második világháború idején mindössze öt emberből szervezték meg - légi deszantos alakulat, az SAS tagja volt, majd leszerelvén tárt karokkal várta egy magáncég, amely zsoldosokat foglalkoztat őrző-védőként Irakban és Afganisztánban. Rohadt egy meló, de jól fizet.

Neil Simon 1973-ban, húszesztendei házasság után elveszítette rajongásig szeretett első feleségét, majd a sokkból kiverekedve magát még ugyanabban az évben rátalált a színésznő Marsha Masonre, akiből rövid úton Simon második felesége és számos darabjának főszereplője vált. Erről a gyors lefolyású, ám váltig fájdalmas gyászmunkáról és érzelmes gyógyulási folyamatról írta meg azután az elmélyültebb hangját már amúgy is nagyban próbálgató vígjátéki szerző 1977-ben a Második fejezet (Chapter Two) című darabját. Ez az 1979-ben filmen is sikert aratott színmű települt most fel a nyári szünetre készülődő Thália színpadára - a nem kevéssé szentimentális Ölelj át! nevezet alatt.

Azt hiszem, szalagantennának hívták azt a műanyag madzagot, melynek végét az ember a kezébe fogta, és addig mozgott vele erre-arra, míg a tévé vagy rádió egyszer csak tisztán kezdett beszélni. Ez többnyire a leglehetetlenebb helyen és pozitúrában történt - hétrét görnyedve a szoba sarkában vagy magasba nyújtott karral a létra tetején -, és amint fixálni próbálta az ember, azonnal visszatért a sistergés, elment a kép és a hang. Szóval vagy szerelni, vagy élvezni.

A történészeknek viszonylag könnyű a dolguk. Mondjuk a költőkhöz képest. Mert az utóbbiaknak a saját fantáziájukból, mintegy a semmiből kell teremteniük valamit, míg az előbbiek egyszerűen csak beszámolnak nekünk mások viselt dolgairól. A fantáziát kéretik a ruhatárban leadni: a jó történész a puszta tények és bizonyítékok embere. Persze ezek begyűjtése, rendszerezése sem kis munka, de itt legalább mindig van valami kézzelfogható, amiből ki lehet indulni, ami adott.