Lemez - A királynő visszatér - Gillian Welch: The Harrow & The Harvest

  • Greff András
  • 2011. július 28.

Zene

Kevés bizonytalanabb kontúrú fogalom létezik a hitelességnél, amelyet a könnyűzenei vitákban oly gyakran húznak elő, mintha fizetnének érte. Gillian Welch példája annyit mindenképp megmutat, hogy e fétisszó jelentéstartományát nem érdemes a mereven értelmezett megéltségre szűkíteni.
Welch nagyvárosokban, New Yorkban és Los Angelesben nőtt fel, egyetemet is végzett Kaliforniában, majd a híres Berklee-zeneiskolába járt dalszerzést tanulni Bostonban - finoman szólva nem afféle hányatott sors elszenvedője hát. És mégis: kevés olyan előadó van ma Amerikában, aki az övénél biztosabb érzékkel tudna visszanyúlni hazája rurális, az osztálylétra alsó grádicsain állók kezéből megszületett zenei hagyományaihoz, és aki - na, tessék - hitelesebb tenorban dalolná az elesettek, megcsalatottak, hitszegők, árvák, morfinisták és az édes Délvidék balladáit. Azokat a hosszú-hosszú szavatossági idejűnek tűnő (állandó gitáros-énekes partnerével, Dave Rawlingsszal közösen írt) dalokat, melyekben oly természetesen keveredik a bluegrass és az Appalache-hegység folkja Neil Young és Bob Dylan örökségével, hogy egyszerre tűnnek jelenkorinak és alsó hangon százévesnek.

Welch utoljára nyolc évvel ezelőtt adott ki lemezt, ami annak fényében különösen meglepő, hogy az ezredfordulón mennyire meglódult vele a szekér. 2000-ben került a mozikba a Coen testvérek dalos lelkű Odüsszeia-parafrázisa, az " testvér, merre visz az utad?, amelynek kísérőlemezén a filmben is felvillanó Welch jeles társaságban csodálatos régiségeket énekelt. Ez a sok millió példányban elkelt lemez a legjobb felvezetést jelentette a közvetlenül utána kiadott harmadik szólóanyagának - na, nem mintha a Time (The Revelator) bármiféle mankóra szorult volna különben, hiszen mégiscsak az előző évtized egyik legjelentősebb alkotásáról van szó, olyan produkcióról, ami kihagyhatatlan mindazok számára, akiket valaha is megérintett az az Amerika-mítosz, amelyet Welch jelentős teherbírással told meg néhány további emelettel. A rá következő, 2003-as Soul Journey pedig a maga szolidabb módján azért ígért sokat, mert képes volt rajta részben megújítani (óvatosan rockosítani) a jellegzetes hangzását. Mégsem újabb zenei kalandok, hanem a kreatív erő zavarai következtek: két-három lemezre való dal is a kukában végezte az évek során, mire eljutott ahhoz a tízhez, amihez már hajlandó volt ismét a nevét adni.

Ilyen hosszú szünet után az egyetlen furcsaság az, hogy a The Harrow... semmiféle újdonságot nem vezet be Welch művészi kelléktárába - ennek tényét azonban a rendkívül magas minőség és az egységes koncepció megfelelőképp ellensúlyozza. Az ötödik album a Gillian Welch-életmű talán legpőrébb és legborongósabb darabja. Szinte kizárólag sötét tónusú lassúkból épül fel, és nincs rajta gazdag hangszerelés, nincsenek elektromos hangszerek vagy dobok, sőt még utólagos rájátszások és virtuóz szólóbetétek sincsenek. Két végtelenül finom arányérzékkel kezelt hang és gitár (mandolin, bendzsó) szól csupán a lehető legtisztább, legpuritánabb módon. A country számos ágára jellemző együgyű kedélyesség lehántolása, valamint a giccsmentes szépség megteremtése persze nem először sikerül Welchnek és Rawlingsnak hibátlanul, és az sem szokatlan, ám ettől persze még nem kevésbé elbűvölő, hogy olyan dalokkal álljanak elő, amelyekről azonnal biztosra vehető, hogy jó pár éven át kitörölhetetlen részét képezik majd a hasonló terepen mozgó előadók feldolgozásrepertoárjának. Most három ilyen van: The Way It Will Be, Tennessee, Hard Times - de a többi hét is kerek, és szépen csillog.

Acony, 2011

Figyelmébe ajánljuk