Megvan a második. Ha a film olimpiai szám lenne (Tarr B.-t kérjük a maratoni rajthoz), most Hajdú B. üvöltené, hogy végre, csak összejött a második hollywoodi arany is. Az első - hogy súgjunk a sportkommentátornak - Antal Nimródnak sikerült, az Elhagyott szobánál azonban, minthogy Hollywoodban készült, a megengedettnél nagyobb volt a hátszél, de a Kaméleon esetében nincs vita; ez szőröstül-bőröstül a miénk, filmművészeinktől sokat szenvedett magyaroké.
Rajtban sosem számítottunk jónak, és ebből Goda Krisztina sem enged. A Kaméleon első percei a rónaság (a Róna utcai filmes tájegységről van szó) előtti tisztelgés jegyében telnek: megilletődöttség az arcokon, túl kerek/túl egész mondatok a világ állásáról és benne hőseink helyéről, azaz semmi rendkívüli, csak a szokvány filmszerűtlenség. Mintha valakivel már megint papírból olvastatnák fel, hogy mi történt az előző részekben: a Nagy Ervin alakította szélhámos mesél intézetis múltjáról, ars poeticájáról, munkamódszereiről, miközben szakmai referenciaként felvillannak csábítási trükkjei is. Hősünk a férfiaktól már keveset remélő, de komoly háztartási megtakarításokkal rendelkező lányok és asszonyok elcsábításában jeleskedik, akiket a közös számla megnyitása pillanatában szokott faképnél hagyni. Cégtársa is akad (Trill Zsolt), ugyancsak intézetis: a közös múlt erős kapocs a fiúk között, a vágyak szintjén azonban csekély az egyetértés. Míg a fehérgalléros csábító szépen akar győzni, majdhogynem művésze az átverésnek, addig a bicskájával játszó lótifuti kiskertre gyűjt, és nem tovább. Mélyebbre a filmesek sem ásnak teremtményeik viszonyrendszerében, s ez alighanem bölcs döntés a részükről. Jól érzik, hogy ennyivel már beindítható az akció: a megfúrandó bankot ezúttal Hámori Gabi adja, az ő szívbéli és egyéb javait nézik ki a fiúk következő célpontjuknak. Õ lenne az utolsó bevetés, ami előtt, amióta csak film a film, mindig így kezdik a sármos gazemberek: "Ígérem, anyu, ha ez megvan, kiszállok." Persze, persze - dörmögi erre Móricka, a dörzsölt mozista, és neki lesz igaza, amikor pedig neki van, azt a suliban úgy hívják: zsánerfilm. A Róna utca ott torkollik a Hollywood Boulevardba, ahol Godáék végre letudják a filmindítás keserves köreit, és nevén nevezik a gyereket: most pedig, szeretett közönségünk, egy szerelmes thriller következik, nem fognak unatkozni! E műfaji coming outtal nagy kő esik le a filmről, mely az elkövetkezőkben, akárhogy is nézzük, tényleg úgy viselkedik, mint ahogy a szerelmes thrillerek szoktak. Nem kezd a valóság felé kacsingatni, hagyja a finomabb lélekrezdüléseket másra. Sztoriban van, a sajátjában, és ott is marad egészen a slusszpoénig. Azzal kéne elintézni, hogy persze, hiszen ez a dolga, de ennyire jól azért nem vagyunk eleresztve önazonos mozgóképekkel. Ezen a tájon, ahol a vígjátékoknak mondott produkciók vicsorgó vérfarkasfilmekre, a komor társadalmi tablók pedig huszáros operettekre szoktak hasonlítani, ez az egyenes filmnyelvi beszéd, melyet a Kaméleon művel, egyelőre a kirívó teljesítmény. Kaméleon, a profi.
A Hungaricom bemutatója
