Film - Új bútorok - Cary Fukunaga: Jane Eyre

  • - borz -
  • 2011. október 13.

Zene

Papkisasszonynak születni egyszerre lehetett áldás és átok. A család legtöbbször szerény módban élt, a lányok nem számíthattak nagy hozományra, fényes partira, de megbecsült társadalmi állásra és jó nevelésre igen.
Bizonyára nem véletlen, hogy Jane Austennek és a Bront‘ nővéreknek is lelkész volt az apjuk. Ha nem a XIX. században élnek, a Bront‘kat imádta volna a bulvársajtó, és helyet kapnak a rekordok könyvében: három tehetséges regényíró egyetlen családban! Így viszont Emily a Fókusz helyett az irodalomtörténeti kánonba került be a legnagyobbak között jegyzett Üvöltő szelekkel, Charlotte pedig minden idők legnépszerűbb klasszikusai közé a Jane Eyre-rel.

A megfilmesítést persze egyikük sem úszhatta meg, műveik ott vannak a legtöbbször adaptált regények élmezőnyében. A Jane Eyre-nek (aka A lowoodi árva) 1910-től máig százéves múltja van a moziban, amelyen keresztül jól nyomon követhető nemcsak a hetedik művészet technika- és stílustörténete, de egy évszázad gondolkodás- és ízlésbeli változásai is. Hovatovább természetessé vált, hogy a klasszikusokból minden nemzedék elkészítse a maga verzióját, és a filmek közé immár teljes joggal sorolódnak be a nagykorúsított tévéváltozatok (főként minisorozatok formájában).

Ebbe a trendbe illeszkedik a legújabb, 2011-es Jane Eyre, de a kosztümös filmek rajongóinak figyelmét nyilván nem kerülte el, hogy az utóbbi egy-másfél évtizedben mintha sűrűsödtek és felgyorsultak volna az események. 1996: A kategóriás mozifilm Franco Zeffirelli rendezésében; 1997: angol tévéváltozat; 2006: angol minisorozat. Bár 1996 és 2011 között messze nem telt el egy emberöltő, annyiban stimmel a nemzedékváltás, hogy Zeffirelli és Cary Fukunaga, az új Jane Eyre rendezője között jó ötven év a korkülönbség. Erre alapozva joggal hihetnénk azt, hogy az 1996-ost viszonylag rövid idő múlva követő mostani adaptációt az igazolja, hogy Fukunaga valami radikálisan mást gondolt a regényről és/ vagy a filmről mint médiumról.

De nem. Rendezése simán elmenne remake-nek, a maga csekély számú dramaturgiai változtatásával (köztük a nem túl szerencsésen beillesztett visszatekintésekkel), a hasonló (mint a dúlt szívek hátteréül szolgáló sziklás-hangás táj) vagy az ódon Thornfield Hall esetében tök azonos helyszínnel (a derbyshire-i Haddon Hall, ahol minden újabb Jane Eyre-t kötelező forgatni). Hogy új generáció vette kezébe a megafont, az leginkább abban érhető tetten, hogy fiatalabb színészeket választott a főszerepekre: Rochestert Michael Fassbender, Jane-t a bájos Mia Wasikowska adja. Rochester itt nem megkérgesedett férfi, hanem cinikus és nyegle dandyt játszik, aki a meghiúsult nász után minden átmenet nélkül alakul át picsogó fiúvá, Wasikowska Jane-je pedig gyereklány, akiben csak néha, nyomokban sejlik fel az alázat és dac, naivitás és belátó erő, riadtság és vakmerőség azon kevercse, amelyet úgy csodáltunk Charlotte Gainsbourgh alakításában. Noha Fukugava operatőrből lett rendező, az a lehetőség is kiesik, hogy filmnyelvi forradalmat akart volna csinálni. Itt minden a régi, s az alkotók legmerészebb újítása abban merült ki, hogy másik lakberendezővel és varrónővel dolgoztattak.

A Szuez Film bemutatója

Neked ajánljuk