Georg Büchner valós történeten alapuló, utolsó és befejezetlen, több kézirattöredékbõl különféle módon rekonstruálható drámáját a William Kentridge & The Handspring Puppet Company 1992 óta játssza nagy sikerrel. A társulat az általános történetet adaptálta a dél-afrikai viszonyokra: a helyszín egy lerobbant ipari város, a féltékenységbõl és elhatalmasodó elmebaja miatt gyilkosságra vetemedõ Woyzeck bevándorló munkás, a csábító pedig bányász. Elõadásuk lenyûgözõ, s ennek oka az a komplexitás, ahogy a különféle valóságsíkokat és technikákat egymásba olvasztják. Nemcsak a zene, az egyénített, durván megfaragott bábok és az õket feszülten és mély együttérzéssel figyelõ mozgatóik szereplõi a történetnek, hanem a hús-vér, a nézõkre komédiázva kikacsintó kikiáltó, a háttér, azaz a vetítõvásznon futó árnyjáték és Kentridge szénrajzokból animált, lüktetõ filmjei is. Az apartheidet is megidézõ vándorló számkivetettek sziluettjei mellett a filmen gyakran feltûnõ óriási "égi mágnes" vagy a tornyosuló, mindent magába szívó sötét felhõ általános ûzöttséget és kiüresedést sugall. A világot rendezõ elv csõdöt mondott, Isten halott - ezt támasztja alá, hogy még jobban felerõsödnek a drámában egyébként is gyakori bibliai utalások. A komor és szívszaggató jeleneteket (Woyzeck megterít) ellenpontozzák a humoros betétek, azok a pillanatok, amikor a vászon "játszótársa" lesz a szereplõknek. Itt "kommunikálnak" egymással a köpcös doktor és a fõszereplõ fehér gazdája által "fújt" szivarpamacsok, s ezen keresztül pillanthatunk bele Woyzek és az orvos titkos gondolataiba, vágyaiba és félelmeibe. A koronaékszer a (kéziratban még lóként szereplõ) rinocérosz produkciója, a tragédiát oldó vásári mutatvány. Kiváló elõadás volt, "szép gyilkosság, amilyet csak kívánhat az ember".
Trafó, október 8.
*****
