Zene

A kinőtt zakós nyafka indie-mezőny a tiniket kényezteti, reumás rock 'n' roll veteránok számára sajnos nemigen van mondanivalója. Az elmúlt évtizedet az ugrabugra új-new wave zenekarok uralma jellemezte, alternatívát csak a klónozott énekes-dalszerzők édeskés savanyúsága és a neoprimitív barlangi pszichedelikusok kornyikálása jelentett.

Egyet fizet - negyvenet kap? Ezt azért nem állítja magáról ez az angol eredetiből magyarított kötet, de valóban ennyi európai nagyváros nevezetességeit mutatja be, darabonként öt-tíz oldalon. Langavegur és Mestni trg, Ortaköy és Toompea: a fapados légiutak jóvoltából már nem feltétlenül fotelbéli ábrándozás, amikor a furcsán csengő elnevezéseket ízlelgetjük.

Messze (?) még az év vége, tán az elemes rénszarvasok bőgése sem hallatszik a shopping mallok felől, de azért lassan már összeírhatók a 2009-es besztofok - igényesen szórakoztató popzenei kategóriában például bármely konkrét és virtuális top tenben helyet kaphat majd a Super Furry Animals ez évi produkciója.

Ne ragozzuk túl, de ne is kerüljük meg, vannak egyszeri, megismételhetetlen, kegyelmi pillanatok a popban, ahol mindig elkél egy jó krónikás vagy egy-két pontos pillanatfelvétel. Ilyen helyzet a Crowded House-frontember, Neil Finn 7 Worlds Collide projektje is. A gitáros-énekes 2001-ben trombitálta össze első ízben zenészbarátait némi együttzenélésre, hazai pályára, az új-zélandi Aucklandbe. Akkor, nyolc éve leginkább Crowded House- és Neil Finn-dalokról szólt a történet - melléjük járt egy-egy feldolgozás (Smiths és Pearl Jam, például), és persze a már említett, hozzájuk rendelt vendégek: Johnny Marr, Eddie Vedder, Ed O'Brien és Phil Selway a Radioheadből, a Soul Coughingból ismert Sebastian Steinberg és Lisa Germano hegedűs-multiinstrumentalista. Nyolc év elteltével (idén) Finn ismét meghívókat küldött szét a világba, de a meghívás hosszabb időre, három hétre szólt, és más elképzelés inspirálta - a végeredmény pedig ezúttal egy stúdióanyag The Sun Came Out alcímmel (ne hagyjuk ki ezt se: ismét karitatív céllal, ezúttal az Oxfam nevű szervezet javára).

Hogyan indul el az ember egy ZZ Top-koncertre, túl azon a triviális megoldáson, hogy két héttel előtte abbahagyja a borotválkozást? Egyrészt végighallgatja a diszkográfiát, lehetőleg az Eliminatort megelőző korszakra koncentrálva, hiszen ha ezt a lépést kihagyja, akkor egy és negyed órát kell várnia a klipdalokra, másrészt a hangulat kedvéért, illetve a közismerten autó- és motorbuzi Billy Gibbons gitáros/énekes iránti tiszteletből megnézi mondjuk a Szelíd motorosokat (lehetőleg videón). Aztán már csak annyi marad hátra, hogy körülszimatolja a környéket, hátha Gibbons Európában is eljátssza, amit a levesen túl szokott állítólag: nevezetesen azt, hogy valamelyik legendás járgányát - a Leapin' Limót, a CadZZillát, a Kopperhedet vagy akár a hírhedt Eliminatort - kellő őrizet mellett leparkolja a hely mellett, hadd nézegessék a rajongók. (Ez most elmaradt, nyilván túl drága lett volna Európába reptetni valamelyiket). Ezek után bemegy a csarnokba, és kötelességszerűen vásárol egy korsó sört - figyelem, ehhez a zenéhez csak ez illik, esetleg még a tequila vagy a bourbon -, amit, ha szerencséje van, pont megkap addigra, amikor a trió belekezd a nyitó Got Me Under Pressure-be.

Nem tudhatjuk, mi inspirálta a népszerű színésznőt egy újabb Báthory Erzsébet-adaptációra, hacsak nem az a portré, melyen ő és a "vérengző vámpírnő" úgy hasonlít egymásra, mint két tojás. Tény, hogy a kerek 395 éve elhunyt grófnő alakját a mai napig számos titok fonja körül. Sőt, csak az. Ha egy történészkonferencián szavazást tartanának bűnösségét vagy elkövetett, illetve el nem követett tetteit illetően, a bukmékerek az 50-50 százalékos arányra fizetnék a legkevesebbet. Vajon minden dehonesztáló adat a Thurzók és II. Mátyás nyereségvágyból elkövetett, fondorlatos ármánykodásának az eredménye? Vagy a mozi is hozzátette a magáét grófnőnk rossz híréhez? Mi tagadás, múzsai alakja eddig is számos filmest ihletett meg, Borowczyktól Juraj Jakubiskóig, de Jancsó Miklós viselt dolgaiból is van mit rákenni. A lengyelnél leszbikus démon, egyenest a nagy Paloma Picasso tálalásában, a szlováknál (Közép-Európa eddig legdrágább mozijában) inkább reneszánsz műveltségű, intelligens asszony, a magyarnál jól festő fürdős (A zsarnok szíve egyik mellékalakjaként) Nádasdyné. Állítólag Jancsó önálló filmet is szánt neki, később Mészáros Márta is filmre szándékozott vinni, ám törekvéseiket - óvatos becslésem szerint: óriási szerencsénkre - nem koronázta siker.

A leleményes emberiség viszonylag hamar feltalált különböző alternatív televíziózási formákat, amelyek valamelyest enyhítik a tévénézés reménytelen, kilátástalan és szerfelett meddő unalmát. Ilyen forma például a kapcsolgatás útján létrehozott új, szuverén műalkotás (film, klip, de nevezhetjük akár a boldogult emlékű diaporáma mutánsának vagy unokájának is). A műfaj lírikusai leveszik a hangot, és a távkapcsoló virtuóz használatával megalkotják egész estés (és olykor éjszakás) etűdjeiket, mindennap egy másikat - a hardcore művészek full hangerővel csinálják ugyanezt. Mindennap egy új műalkotás: eldobható, és kötelezően elfelejtendő klasszikus. Maga a teljes mozgóképes demokrácia.

Nyilván nem szabad vagy nem érdemes Hollywood és a nagy magyar nyomor (mint hungarikum, Róna utcai hungarikum) kézfogójáról beszélni, csak hát a megerőszakolt kisleányért vett bosszú sztorijához annyira hozzánőtt - most a hasamra ütök - a koszos atlétatrikóban dohányzó, borotválatlan Kiefer Sutherland képe, hogy nem is nagyon akaródzik szabadulni tőle. Persze ha elemi bosszú kell egy filmbe, legyen alapos az indok - s mintáink aligha szerezhetők be otthonról. Az amerikaiak sem lehettek evvel másként, bár a mozidramaturgia - valaha, egyszer régen - alapulhat(ott) irodalmi emlékeken is; mindenesetre a tabloid sajtó közlései Hollywood honi büdzséből is hozzáférhető ihletforrásaiba mártva legtöbbször mozgóképes publicisztikát szülnek, igyekvőt és laposat - e téren továbbra is a betű a megbízhatóbb médium.

A férfifelsőkarra tekert töviskoszorúval reklámozott, a Szépművészeti megatárlataival konkuráló debreceni kiállításnak van ugyan néhány vitathatatlan előnye, de problémája jóval több. A pozitív oldalhoz tartozik, hogy a kiállítóhely tudatosan számol földrajzi helyzetével, s afféle lokális centrumként beemel tárlatára román, cseh, szlovák, lengyel és szerb művészeket - s ez a kontextus mindenképpen megnyugtató összehasonlítási alapot kínál a nemzetközi szinten alig jegyzett, marginális magyar művészet értékeléséhez. Dicséret illeti továbbá a szervezők munkáját, hiszen - mint a múzeum honlapján is olvasható - tizennégy országból, százharminc alkotó kétszáz művét hordták össze az épület második szintjére. Olyan irdatlan mennyiségű munkáról van tehát szó, amely igencsak igénybe veszi a befogadó türelmét. Ez még nem lenne baj, ha a műtárgyak nem tömörülnének egymásra, s nem az lenne az érzésünk, hogy egy zsúfolt múzeumi raktárban kell sétálgatnunk. Mintha Gulyás Gábor itt és most, egyszerre mindent meg akart volna mutatni a megváltással kapcsolatos víziókból, félresöpörve a szelektálás nehéz, ámde fontos feladatát. Esetleg a józan mérlegelést felülírta a küldetéstudat - az igazgató ugyanis elveti a művészettörténészek szerinte "rossz kádárista hagyományból" eredeztethető értekelő-értelmező szerepét.

A szigetvári hős kirohan, leszármazottját, a költőt és hadvezért leteríti egy Kamarilla nevű vadkan, Sinkovits Imre pedig fölesketi az egri vár maroknyi védőjét. Nem vitás, a magyar történelem török kori szakaszáról elsőre szinte bizonyosan a heroikus küzdelem, a három részre szakadt ország megmaradásáért vívott harc, s persze a minden irányból ránk acsargó idegen ármány jut az eszünkbe - éppenséggel nem minden alap nélkül, ám azért váltig csak sajnálatos leegyszerűsítések, torzítások és a korabeli valóság seregnyi mozzanatának mellőzése révén. Történészek több nemzedéke fáradozott, s fáradozik mindmáig azon, hogy ez a sablonos, a tényeket megannyiszor figyelmen kívül hagyó közkép árnyaltabbá és életszerűbbé, vagyis hát hitelesebbé váljon, s ez a szándék motiválta Várkonyi Gábor könyvének megírását is. "Nem félistenek, de egész emberek" - áll a Jókai Mórt idéző bevezetőben, s valóban, a jeles történész munkájának lapjain hiába is keresnénk a magyar mitológia gáncstalan, csakis a nemzetnek és a nemzetért élő és lélegző hőseit. Találunk ellenben a sörük minőségét rendszabályok tömegével védelmező lőcsei polgárokat, arisztokrata családjaikkal és az udvarral meghitt kapcsolatot ápoló apácákat, céduláskockázó (értsd: a korabeli szerencsejátéknak hódoló) pozsonyi főrendeket, pöstyéni és vihnyei fürdőzőket.

Itt van, megérkezett. Szőke és másfél mázsa. Kívülről pontosan olyan, ahogyan egy tekintélyes német zenetörténeti könyvet elképzel az ember. Szabolcsi Bence óta nem jelent meg Magyarországon szellemi önállóság pecsétjét viselő zenetörténet, így hát köszönet illeti a Typotex kiadót, amiért felvállalta a három fordító bevetésével készült, többéves gigászi munkát, évek óta töretlen zenei missziójának legfrissebb, egyben mindeddig legjelentősebb vállalkozását. Immár nemcsak dialektikus materialista egyetemi jegyzetekből vagy recens nyugati bóvliból oktatható zenetörténet, és a bölcsészkarok zenei munícióéhségét is jótékonyan csillapíthatja a kötet.

A végén arra gondoltam: oda kellett volna tartani a másik arcunkat is. A történet, mármint a Rechnitz története egyáltalán nem ismert, noha az utóbbi napokban épp Elfriede Jelineknek köszönhetően sokfelé olvashatni erről az újabb szégyenfoltról az emberiség pofáján.

Csatlakozz a hadsereghez! A jelentkezésre buzdító hirdetésekben a hazafiság és a helytállás legszebb példái szoktak felvonulni, még a sár is aranyból van, a kedvcsináláshoz mégis több kell. Hogy mennyivel több, kiválóan példázza a Vakító fehérség, melyet, ha készítői az antarktiszi rendőrség kampányának szánták, már adhatják is a jelentkezési lapot.

"Rajta, siess igyekezve a fényre!" - írja Homérosz az Odüsszeiában, bár ez látszólag ellentmond annak a régi igazságnak (?), miszerint a leletek legjobb helye a földben van. A Sírásók szerencsére nem aggályoskodnak, kivájják-e a földből, vízből, amit benne találnak.