Az ember türelmes, van, hogy évekig, tán egy évtizedig is várakozik példának okáért arra, hogy végre valami értelmes és jól megszólaló produkciót lásson a Sziget ún. Nagyszínpadán.
Csak a csökött zenei puristák - akik még az operát is csukott szemmel hallgatják - vélik úgy, hogy egy hangversenyen semmi jelentősége az úgynevezett külsőségeknek, a művészek ruhájának, frizurájának, a fellépők pódiumviselkedésének.
Két afrikai zenész, az egyikük belülről kifelé, a másikuk éppen fordítva: kintről befelé építkezve jutott el a csúcsra. Két generáció: az egyik most lett 41, a másik a 73. évében jár. Igazából csak annyi köti őket össze, hogy augusztus 11-én egy napon, egymást követően léptek fel a Sziget Világzenei Nagyszínpadán.
Van Joni Mitchellnek egy szá-ma - mellesleg a kedvenc Joni Mitchell-számom -, nem nagyon régi, csak harmincéves, '76-ból, ez nyitja a Hejira című albumát, az elsőt, amit Jaco Pastorius briliáns basszusjátékára épített: Coyote.
Dan Perjovschi vicces-mérges, szatirikus-dévaj rajzainak egyikén a Szépművészeti Múzeum homlokzata, vele szemben pedig - természetesen - a Műcsarnoké látható.
"Virginia nem egy ezoterikus csoport feje volt, hanem a londoni irodalmi életé" - szögezte le az 1941-ben, ötvenkilenc éves korában öngyilkosságot elkövetett írónőről nekrológjában T. S. Eliot.
A vastag, cukros napfényben csak úgy tocsogott még a Nagyszínpad homokkal felhintett, mintegy strandosított vidéke, amikor Glen Matlock a Sziget első, szerdai napján a Pretty Vacanttel tolatni kezdett a múlt felé.
A sztárbiográfia-írás nem kis biznisz, remek kenyérkereseti lehetőség: hivatalos, félhivatalos és nem hivatalos életrajzoktól hemzsegnek a könyvesboltok, hitelesség terén azonban a legtöbbjüktől alig telik többre az egykori szomszédok, alkalmi ismerősök megszólaltatásánál, illetve a már amúgy is jól ismert történetek felvizezésénél.