Van ez a figura, egy konkrét ready-made, a szűk hely és az egyszerűség kedvéért: a Woody Allen, ki ne látta volna legalább néhányszor. W. Allen a filmkészítő hol olyan filmet készít, ami direkt erről a figuráról szól, hol meg olyat, aminek van valami története, és abba van belerakva ez a figura, pontosabban ennek valamilyen - szinte minden esetben: erősen csonkolt - kópiája. Ne szépítsük, legtöbbször a kópiának csak a csetlés-botlás marad az eredetiből; mondd már: azon is lehet elég sokat nevetni.

Van ez a figura, egy konkrét ready-made, a szűk hely és az egyszerűség kedvéért: a Woody Allen, ki ne látta volna legalább néhányszor. W. Allen a filmkészítő hol olyan filmet készít, ami direkt erről a figuráról szól, hol meg olyat, aminek van valami története, és abba van belerakva ez a figura, pontosabban ennek valamilyen - szinte minden esetben: erősen csonkolt - kópiája. Ne szépítsük, legtöbbször a kópiának csak a csetlés-botlás marad az eredetiből; mondd már: azon is lehet elég sokat nevetni.

Van még egy dolog ezzel a figurával. Egyszer megszereti az ember, aztán csinálhat bármit, a viszony marad. Például Woody A. a Süti után is érdekes lesz, maximum egyet-kettőt kihagy belőle az ember.

Még az is jó benne, hogy nem a konkurenciával kell méricskélni, hisz az nincs is, de ha lenne, akkor sem, csakis önmagával. Más, ha fanyalgunk; a mainstream akkor se érne a közelébe, ha néha akadna közt dicsérendő darab. Egy kategória, mint az ajtók a szülőotthonban.

Az emberiség két nagy álma

1. Sok pénz.

2. Olyan filmet csinálni, ami amikor elkezdődik, és utána is egy kis ideig ilyen, aztán hirtelen, és ha lehet váratlanul, egyszer csak olyan. Ha a finálé meg amolyan, az már csak hab a tortán, a maximalizmus maga.

Woody Allen most mert nagyot álmodni, s mi lett belőle? Semmi különös, a Süti nézhető, helyenként kacagtató és végtelenül lapos.

Az első film egy burleszk, Woody benne a cseplin, aki tudja, hogy kell az ilyet csinálni, gyorsan, és annál jobb, minél több benne a balfék. W., a nyugdíjközeli, rövid nadrágos mosogatófiú, tekintet nélkül arra, hogy mi épp most estünk át az Alagút című film fáradalmain, bankrablást tervez ütődött kamerádjai karéjában. Átássák magukat nyomorultak a szomszédos üzlethelyiségből a bankba, sokat nevettünk már ilyesmin, most meg pláne, ám végig ott van a levegőben, hogy ez így, másfél óráig nem mehet. Bár ment volna. Mert mindeközben a fedőszervként működő kekszkimérés felvirágzik és többet fial, mint az alagút egyre távolabbi túlvége.

Az alagút végén: sötétség

Beüt a keksz, a vállalkozás világméretűvé duzzad, és kezdődnek a bajok, a másik film, színre lép Hugh Grant, megkockáztatom, hogy ő még csak-csak, ám kirendeződnek - egy-egy cégvezetői státussal végkielégítve - a tettestársak. Kirendeződnek, ez így túl szép, Woody egyszerűen megfeledkezik három szereplőjéről, középfajú honi amatörizmusokban szokás az ilyesmi. Mi történhetett, kioldódott a büfékocsin a kézifék, és mint fantomjárat, addig bolyong New York utcáin, míg ki nem fogy a sör? Tudja az ördög, mindenesetre kár értük.

Kivált azért, mert ami következik, hogy is mondjam: úrhatnám polgár ultra light, bár a szereplők folyton a Pygmaliont emlegetik. Az ilyen, új gazdagok a régiek között típusú kavarásban az alapfelállás általában, hogy a zsöllyében ülők hovatartozásuk és esetleges szimpátiáik hátszelétől hajtva röhöghetnek. Csakhogy Jean-Baptiste kultúrafogyasztói nem azon a bolygón éltek, mint a mozizók, és erről Allen is hallhatott már harangozni, neki kéne mégis üzenni, hogy mely társadalmi csoportozat szereti legjobban a filmjeit. Nyilván az, amelyik leginkább szeretné magát kívül tudni bármilyen aklon is.

Így aztán minden marad olyan mélységesen érdektelen, mintha mindez direkt lenne. Mintha azért lenne ilyen fene halvány, fene ötlettelen, fene közhelyes ez az egyébkén jóval hosszabb második film, mert van a főszereplőnek egy, a maga módján mégiscsak nagyon vicces magánszáma benne (az ékszercserés besurranás), nehogy arról bármi is elterelje a figyelmet, hát nem is.

A vége az, ami csak lehet, hisz az efféle sztorikból csak egyfelé van kijárat, tárgyalása így fölösleges.

Summa summarum: Woody tegyen bármit is, király. Ezúttal a félszemű multiplextöltelékek között, Chaplin se nagyon lenne máma különb nála.

- turcsányi -

Ui.: 1. Magyar cím: nem süti.

2. Hogy W. A.-t az utóbbi időkben nem szokás szinkronizálni: süti. Sőt ez a legjobb az egészben.

Small Time Crooks; színes, feliratos, amerikai, 2000, 94 perc; írta és rendezte: Woody Allen; fényképezte: Zhao Fei; szereplők: Woody Allen, Tracey Ullman, Hugh Grant, Elaine May; forgalmazza a Budapest Film

Korai öröm

Kis tehén

Van a mozimániásoknak egy jelentősebb, nosztalgiára felette hajlamos csoportozata. Ezek mindig nyavalyognak valamiért. Miért csuktak be a periféria kis bolhásai, miért nincs filmhíradó, miért nincs kísérőfilm, miért nem fűrészporból fonják a perecet.

Most örülhetnek, Woodyt kisfilmmel adják (mellesleg a múltkor tárgyalt Reménytelen gyilkosokat is, egy másikkal.)

De örülhetnek a többiek is, hiszen a kettőpercnyi hosszúságú Kis tehén telitalálat. Zenés rajzfilm, nem több, mint egy jól elmesélt vicc, s nem kevesebb, mint profin kivitelezett előjáték az élet egy másik területén.

Még a Süti főcímét is végigröhögték rajta a népek. Klassz volt, érdemes megjegyezni az alkotókat.

Kis tehén, cell animáció, 2 perc; rendező: Igor Lazin; zene: Kollár László; gyártó: MyFilm