De túl ezen minden csupa kérdés meg talány.
Először is: hogyan képzeljük el azt a XIX. század végi, Rajna-vidéki kilencgyermekes bányászt (ő idősb Sander), aki legfőképpen és mindenekelőtt rajzolgatni szeret, és amikor egyik gyermeke a fotografáláshoz érez kedvet, saját maga lát neki, hogy felépítsen egy sötétkamrát a csűr mellett? Hogyan élt egy ilyen bányász, istenes, bibliás ember volt netán - mert nagyharagú, sörissza kocsmadalnok aligha -, vagy pusztán afféle dolgos-szorgos német? Akinek ez a sötétkamrát bújó gyermeke műtermet létesít, hogy aztán módszeresen és tételesen megragadja kora - főként az ingatag és rossz véget érő, hitlerájba fúló weimari köztársaság - egész társadalmát az összes lehetséges társadalmirétegződés-elmélet mindmegannyi hossz- és keresztmetszete mentén, vagyis a kőműveslegénytől a wamposan sejtelmes, kissé dekadens tánctanárnőn keresztül egészen a városi tanácsosig. És miközben ezt latolgatjuk, tudjuk persze, hogy afféle német nincsen, a rajnai éppúgy a maga vérbő másságát helyezi szembe a nyársat nyelt porosszal, mint a bajor vagy a sváb. Mármost, hogy a porosz mit gondol minderről, ezt nem tudom, nem is tartozik ide.
Közben viszont valahogy mégis olyan német az egész. Egy vesztes háború, rettenetes jóvátételi terhek, elégedetlenség és feszültségek mindenütt - ráadásul a képek többségének a helyszínén, a Rajna-vidéken, közelebbről Westerwaldban évekig még francia megszállás is, többé-kevésbé konfliktusmentes, visszafogott, de mégis megszállás. És a döbbenetes az, hogy mi így, felőlünk nézvést látjuk a fényképekbe foglalt világ jövőjét is a hitleri hatalomátvételtől egészen a következő világháborúig, a koncentrációs táborokig és tovább, az ország porig bombázásáig - amely után az itt látható világ már nem létezik tovább. De az arckifejezésekben mindebből, a politikumból, az esetleges elfojtott indulatokból nem tükröződik az égvilágon semmi. Találgathatjuk, hová sodorta vajon az élet tíz évvel később a falusi dalárda tagjait, itt viszont legfőképpen, sőt kizárólag egy falusi dalárda tagjai ők, a dalárdaszerű keretek között történő dalolás kedvelői.
És ez az, ami viszont annál inkább látszik ezekből a fényképekből, a mikroszintű viszonylatok rendszere, a társadalomban betöltött pozíció, a hierarchiában elfoglalt helyzet - és ennek a helyzetnek a vállalása, öntudata, netán - ritkábban - kesernyés tudomásulvétele, olykor a rezzenetlen beletörődés, a változtathatatlanság dermedtsége. Egy zárt és lezárt világba lépünk be tehát, amikor végignézzük a meglepően bőséges kiállított anyagot, amely egy néhai rend szilárdságát, mozdíthatatlanságában is rejlő erejét tárja elénk. Közben pedig azt a szabályrendszert is, amely e rend működtetőinek az életét nem elviselhetetlenül talán, de azért igencsak szorosan, egyszer s mindenkorra körülhatárolta.
És bizony, hogy közhelyes hazugság volna ebből a belül igencsak - épp itt, most látni, hogy mennyire - sokféle és színes rendszerből próbálni meg kiolvasni amazt a Németországot, amely ezt, az első világháborún már túl lévő, de valahol mégiscsak békebeli, nem XX. századi gyökerű korábbit is megsemmisítette. Hogy kár-e érte, nem kár, ez érdektelen. A fontos az, hogy tudásunk van róla, és hogy képi tudásunk is, ez August Sander legnagyobb érdeme. És hogy a képek ráadásul hihetetlenül jók is, az már csak ráadás.
Kovácsy Tibor
Budapest VI., Nagymező u. 20.; nyitva december 11-ig, h.-p. 14.00-19.00, szo.-v. 11.00-19.00 óráig
