Kiállítás: A hely, ahol Ön áll (August Sander képei a Magyar Fotográfusok Házában)

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
2001/49. (12. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egészen véletlenül már nagyon régóta ismerem Sander portréit, egy hatalmas, képekben megfogalmazott korrajznak ezeket a rövid, önvallomásszerű fejezeteit. Gondosan beállított műteremfotók ezek, akkor is, ha történetesen a szabadban készültek, és hogy miért remekművek, ezt tulajdonképpen nem túl bonyolult megfogalmazni. Minden szakma és rang úgy jelenik meg a képeken, hogy kétségünk sincs: hibátlanul kiválasztott, ideáltipikus végrehajtót, hivatalszolgát, tanítót és építészt látunk, akkor, ott ez vagy az csak ilyen lehetett, és ha nem egészen ilyen volt, akkor egyszersmind kevésbé volt ez vagy az, mint a felvételeken rögzített társa.

Egészen véletlenül már nagyon régóta ismerem Sander portréit, egy hatalmas, képekben megfogalmazott korrajznak ezeket a rövid, önvallomásszerű fejezeteit. Gondosan beállított műteremfotók ezek, akkor is, ha történetesen a szabadban készültek, és hogy miért remekművek, ezt tulajdonképpen nem túl bonyolult megfogalmazni. Minden szakma és rang úgy jelenik meg a képeken, hogy kétségünk sincs: hibátlanul kiválasztott, ideáltipikus végrehajtót, hivatalszolgát, tanítót és építészt látunk, akkor, ott ez vagy az csak ilyen lehetett, és ha nem egészen ilyen volt, akkor egyszersmind kevésbé volt ez vagy az, mint a felvételeken rögzített társa.

De túl ezen minden csupa kérdés meg talány.

Először is: hogyan képzeljük el azt a XIX. század végi, Rajna-vidéki kilencgyermekes bányászt (ő idősb Sander), aki legfőképpen és mindenekelőtt rajzolgatni szeret, és amikor egyik gyermeke a fotografáláshoz érez kedvet, saját maga lát neki, hogy felépítsen egy sötétkamrát a csűr mellett? Hogyan élt egy ilyen bányász, istenes, bibliás ember volt netán - mert nagyharagú, sörissza kocsmadalnok aligha -, vagy pusztán afféle dolgos-szorgos német? Akinek ez a sötétkamrát bújó gyermeke műtermet létesít, hogy aztán módszeresen és tételesen megragadja kora - főként az ingatag és rossz véget érő, hitlerájba fúló weimari köztársaság - egész társadalmát az összes lehetséges társadalmirétegződés-elmélet mindmegannyi hossz- és keresztmetszete mentén, vagyis a kőműveslegénytől a wamposan sejtelmes, kissé dekadens tánctanárnőn keresztül egészen a városi tanácsosig. És miközben ezt latolgatjuk, tudjuk persze, hogy afféle német nincsen, a rajnai éppúgy a maga vérbő másságát helyezi szembe a nyársat nyelt porosszal, mint a bajor vagy a sváb. Mármost, hogy a porosz mit gondol minderről, ezt nem tudom, nem is tartozik ide.

Közben viszont valahogy mégis olyan német az egész. Egy vesztes háború, rettenetes jóvátételi terhek, elégedetlenség és feszültségek mindenütt - ráadásul a képek többségének a helyszínén, a Rajna-vidéken, közelebbről Westerwaldban évekig még francia megszállás is, többé-kevésbé konfliktusmentes, visszafogott, de mégis megszállás. És a döbbenetes az, hogy mi így, felőlünk nézvést látjuk a fényképekbe foglalt világ jövőjét is a hitleri hatalomátvételtől egészen a következő világháborúig, a koncentrációs táborokig és tovább, az ország porig bombázásáig - amely után az itt látható világ már nem létezik tovább. De az arckifejezésekben mindebből, a politikumból, az esetleges elfojtott indulatokból nem tükröződik az égvilágon semmi. Találgathatjuk, hová sodorta vajon az élet tíz évvel később a falusi dalárda tagjait, itt viszont legfőképpen, sőt kizárólag egy falusi dalárda tagjai ők, a dalárdaszerű keretek között történő dalolás kedvelői.

És ez az, ami viszont annál inkább látszik ezekből a fényképekből, a mikroszintű viszonylatok rendszere, a társadalomban betöltött pozíció, a hierarchiában elfoglalt helyzet - és ennek a helyzetnek a vállalása, öntudata, netán - ritkábban - kesernyés tudomásulvétele, olykor a rezzenetlen beletörődés, a változtathatatlanság dermedtsége. Egy zárt és lezárt világba lépünk be tehát, amikor végignézzük a meglepően bőséges kiállított anyagot, amely egy néhai rend szilárdságát, mozdíthatatlanságában is rejlő erejét tárja elénk. Közben pedig azt a szabályrendszert is, amely e rend működtetőinek az életét nem elviselhetetlenül talán, de azért igencsak szorosan, egyszer s mindenkorra körülhatárolta.

És bizony, hogy közhelyes hazugság volna ebből a belül igencsak - épp itt, most látni, hogy mennyire - sokféle és színes rendszerből próbálni meg kiolvasni amazt a Németországot, amely ezt, az első világháborún már túl lévő, de valahol mégiscsak békebeli, nem XX. századi gyökerű korábbit is megsemmisítette. Hogy kár-e érte, nem kár, ez érdektelen. A fontos az, hogy tudásunk van róla, és hogy képi tudásunk is, ez August Sander legnagyobb érdeme. És hogy a képek ráadásul hihetetlenül jók is, az már csak ráadás.

Kovácsy Tibor

Budapest VI., Nagymező u. 20.; nyitva december 11-ig, h.-p. 14.00-19.00, szo.-v. 11.00-19.00 óráig

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
2001/49. (12. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...