Erõszak. Nekifeszülés, erõlködés, kidagadó erek, dülledõ szemek. Nincs ütés, egy lendületes mozdulat sem, futni is csak sárban lehet, el-elcsúszva, érthetetlenül talpon maradva: nyöszörgõ, vicsorgó, állatias gyürkõzések során deformálódik lassan kadáverré a hús.
Mai magyar. Nem Zóna, nem Kárhozat, az Unicum fekete, a presszó cégére Talléros, a busz sárga (bár az elágazásig sosem talál vissza az út jobb oldalára), csak az álmok és a halál elõtti hallucinációk rugaszkodnak el a pár négyzetméternyi földtõl; de nem is a miénkittatér-féle giccs, a hajdanvolt nagysággal átitatott, gettóvá vált proletárkarámmal, ahol az ecetfák között gagyi napszemüvegben grasszálnak a stricik, ahol még érdemes felosztani a placcot, ahol van mit bevédeni: itt szétverni sincs mit, csak a csalánt lehet rugdosni. Értéktelen minden, a lepattant presszó is, amiért Spicc brusztol, a helyi király, aki még csak nem is kispályás, hisz pálya sincs. Félnek ugyan tõle, hisz alkoholista nõ térdeit tördeli, hordóba hegesztet öregasszonyt, embert is csempész talán, mégsem az a szociografikus gengszter, akit annyian szeretnének megrajzolni. Spiccnek nincsenek érdekei, amiért harcolna, indulatai vannak csupán, és unatkozik. Belül rohad, talán csak arra vár, hogy befejezhesse.
Nincs szociózás, kisemberdíszletek, alkoholista lárvaarcok, a kamera csak a csonttá soványodott Juhász Jácintba feledkezik bele, okkal, mert az akkorát játszott, néhányat makogva és fejét forgatva csupán, mint soha még. Aztán meghalt, igaziból.
"Itt nincs beat, se pop, se punk, emellett a sztráda mellett csak csendesen hat a pia." Intézetis gyerek, munkanélküli, gengszter, alkoholista: mai és magyar persze, ha ez kell, de nem úgy, ahogy szokás errefelé, amikor forgatókönyvíró, tanácsadó, rendezõ megfeszül, hogy beleszuszakoljon a filmbe mindent, amilyennek Pasaréten a magyar rögvalóságot képzelik. Nincs aktuális szleng, se típusok, se korrajz, amitõl életszagot remél a filmes kis huszár, holott egy szar filmben életidegen a legvaskosabb valóság is. Ez itt kemény világ, igen-igen kemény, de nem rohadt, sõt. Rohadó, az igen. A tiszta fürdõszobát újra meg újra összehányják, de folt nem marad. Nincs is vér a filmben, csak egy elmaszatolt csík egy kinyomott szem helyén (mi más lehetne, mint a lélek tükre), késõbb egy késen egy kevés. Nem a bûn különféle változatai parádéznak elõttünk, laza mellérendelésben, hogy aztán a posztmodern habokból kiemelkedjen egy-két még éppen, vagy jobb sorsra érdemes, Grunwalsky odakoppantja elénk a jót, az értéket, ha úgy tetszik. Folyóból emelkedik, aztán oda tér vissza, lassítva közelít, fürkészve néz intézetis unokaöccse szemébe: giccsközeli pillanatok lehetnének, de sosem azok. És miután helyreállt a rend, majomként ugrál a megváltó guggolva elõttünk, kezében már eszközt szorongat, kést. De azt sem õ használta, neki mása nincs, csak a keze. Azzal formálja a jövõt, deformálja a húst.
Filmdráma. Tiszta sor. Spiccnek az ékszerek és a ház kell, a megnyomorított nõvérért, az állami gondozásba került gyerekért bosszút kell állni, a gyerekeket ki kell venni az intézetbõl. Kíméletlenül akaszkodik tett a tettbe. Spiccnek meg kell halnia - nem az ékszerek miatt, mert itt túl van már minden a pénzen -, tudjuk, várjuk, végig a film alatt, hogy jöjjön az egyedüli, aki megölheti, akitõl Spicc is várja a halált. Aztán mielõtt megfojthatná a gondviselõ, az egyik lány vágja bele a kést. A vér családon belül marad; aznap a gyerekek is otthon alhatnak. A kamaszfiúhoz odabújnak nagynénjei, ezentúl neki kell helyreállítani a széthullót. Tiszta erõbõl, ha kell.
Itt már nem a nekünk is jár, nem csak a gazdagoknak dolgozik, az igazságot sem kintrõl osztják, egymással kell elszámolnia mindenkinek. Bátyja kezei közt öli meg magát a húg, akinek hiába tiszta a fürdõszobája, alkoholizmusa miatt nem kerülhetnének haza az intézetbõl gyerekei, galamb kapaszkodik gazdájába, itt mindenki hülye, röhög a lány, miután megölték sógorát, és zokog, miután gyilkos lett maga is. Minden akkor történik, ott és úgy. Ahogy ez szokás volt a klasszikusoknál.
Kerényi György
Visszatérés; színes, magyar, 1998, 115 perc; írta, rendezte, fényképezte: Grunwalsky Ferenc; szereplõk: Gáspár Sándor, Szarvas József, Bán János, Juhász Jácint, Csere Ágnes, Varga Klára; a Budapest Film mozija
