Zene

Igaz, hogy a zeneipar radikálisan átalakult az utóbbi időben, ám ettől még nem tűntek el az olyan, szépen kézbe simuló kategóriák, mint amilyen mondjuk a "nyári lemez", és nem csak a mainstreamből, hanem azok köréből sem, akik egyelőre még a partról nézik a sodrást. Persze ki tudja, hogy a tavaly még csak a blogoszférát maga mellé állító, az első lemezét viszont mindjárt egy nagy kiadóval kihozató brooklyni duó melyik fokon is áll majd néhány hónap múlva a karrierlétrán - az viszont egészen biztos, hogy harmincperces bemutatkozásuk igazi medence mellé gyártott indie popalbum.

Emlékeznek még a Fausta éneke című perui filmre? Nemcsak a hátborzongatóan abszurd, mégis hitelesen elővezetett történet okán volt érdekes darab - amelyet Mario Vargas-Llosa unokahúga, Claudia Llosa írt és rendezett, a nagybácsihoz méltón erős atmoszférát teremtve az anyját érő nemi erőszak után a férfiaktól rettegő s ezért vaginájában meggyökerező krumplit tartó kecsua parasztlány fojtogató, szürreális meséjéből -, de a főszereplője miatt is. Magaly Solier rezzenéstelen tekintetében egyszerre tükröződött a női nem évezredes megalázottsága, elnyomottsága - s az az elszenvedés-túlélés-újrakezdés örök körforgását jól ismerő tudás, ami irracionálisabb bármely babonánál és varázslásnál. Most, ebben a bizarr spanyol filmben perui bevándorlóként látjuk viszont, akinek épp akkor fedezik fel a terhességét, amikor elhagyná a kisszerű szegénységben is vidáman éldegélő élettársát.

Európa egyik legkedvesebb fesztiválja ismét megmutatta magát: előadók sorát láthattuk élőben, akikre itthon várhatnánk ítéletnapig - de azért akadt, akit inkább eltettünk hazai fogyasztásra.

Amikor a Southendből induló The Horrors 2007-ben piacra dobta a Psychotic Sounds For Freaks And Weirdos alcímmel ellátott első albumát, a Strange House-t, talán még ők maguk sem gondolták, hogy pár éven belül igenis fejlődőképes, nemcsak a gothokat érdeklő, újságíró- és rajongókedvenc zenekarrá válnak. Torzonborz frizuráikkal és darkos imázsukkal úgy festettek, mintha az Addams család beszállt volna a Siouxsie & The Bansheesbe, akiktől zeneileg nem is álltak távol, és ehhez jött még a Bauhaus, a Joy Division és a korai The Cure, no meg egy-két punkosabb beütés: a Birthday Party, a Cramps és a dalcímihletet (Sheena Is A Parasite) is nyújtó Ramones. Néhány színpadi balhé és viszonylagos (el)ismertség után a 2009-es Primary Colours már jóval érettebb hangvételt árasztott, ami a portisheades Geoff Barrow produceri munkájának is köszönhető volt.

Kevés bizonytalanabb kontúrú fogalom létezik a hitelességnél, amelyet a könnyűzenei vitákban oly gyakran húznak elő, mintha fizetnének érte. Gillian Welch példája annyit mindenképp megmutat, hogy e fétisszó jelentéstartományát nem érdemes a mereven értelmezett megéltségre szűkíteni.

Fergus Molloy Liverpoolból elsőre nem tipikus Ken Loach-hős: az elit - olyannyira elit, hogy a második világháború idején mindössze öt emberből szervezték meg - légi deszantos alakulat, az SAS tagja volt, majd leszerelvén tárt karokkal várta egy magáncég, amely zsoldosokat foglalkoztat őrző-védőként Irakban és Afganisztánban. Rohadt egy meló, de jól fizet.

Neil Simon 1973-ban, húszesztendei házasság után elveszítette rajongásig szeretett első feleségét, majd a sokkból kiverekedve magát még ugyanabban az évben rátalált a színésznő Marsha Masonre, akiből rövid úton Simon második felesége és számos darabjának főszereplője vált. Erről a gyors lefolyású, ám váltig fájdalmas gyászmunkáról és érzelmes gyógyulási folyamatról írta meg azután az elmélyültebb hangját már amúgy is nagyban próbálgató vígjátéki szerző 1977-ben a Második fejezet (Chapter Two) című darabját. Ez az 1979-ben filmen is sikert aratott színmű települt most fel a nyári szünetre készülődő Thália színpadára - a nem kevéssé szentimentális Ölelj át! nevezet alatt.

Azt hiszem, szalagantennának hívták azt a műanyag madzagot, melynek végét az ember a kezébe fogta, és addig mozgott vele erre-arra, míg a tévé vagy rádió egyszer csak tisztán kezdett beszélni. Ez többnyire a leglehetetlenebb helyen és pozitúrában történt - hétrét görnyedve a szoba sarkában vagy magasba nyújtott karral a létra tetején -, és amint fixálni próbálta az ember, azonnal visszatért a sistergés, elment a kép és a hang. Szóval vagy szerelni, vagy élvezni.

A történészeknek viszonylag könnyű a dolguk. Mondjuk a költőkhöz képest. Mert az utóbbiaknak a saját fantáziájukból, mintegy a semmiből kell teremteniük valamit, míg az előbbiek egyszerűen csak beszámolnak nekünk mások viselt dolgairól. A fantáziát kéretik a ruhatárban leadni: a jó történész a puszta tények és bizonyítékok embere. Persze ezek begyűjtése, rendszerezése sem kis munka, de itt legalább mindig van valami kézzelfogható, amiből ki lehet indulni, ami adott.

Mi sem természetesebb: az 1900-as századforduló sok méltánytalanságot elszenvedett nőirodalmával legutóbb épp egy krimiben futottunk össze. Dávid Veron, A türkizkék hegedű hősnője a Nő és Társadalom újságírójaként egy Erdős Renée-verssel igyekszik a modern nő ügyén lendíteni, s kijátszva a szerkesztői éberséget, Schwimmer Klementin néven csempészi a hölgylapba az úri lányok elől eltiltott költeményt.

A két évvel ezelőtt megjelent negyedik lemeze óta táborát világszerte magabiztosan növelő és a meghatározó angolszász zenei sajtóban is barátian kezelt georgiai metálzenekar korának jellegzetes gyermeke, amennyiben elfogadja, hogy az ismeretlen területek meghódításának kora lezárult a rockzenében. Viszont nem a vállrándítással kísért újrahasznosítás könnyebbik útját járja, hanem egyfajta halmozással próbál legalább némiképp eredetinek látszani, és ez az attitűd éppúgy hatással van a dalok stílusrétegeire, mint az előadásmódra.

Finy Petra és Herbszt László A csodálatos szemüveg című mesekönyve igazi meglepetés az állatok, hercegnők, kalózok és tündérek mesevilágai után: helyszíne ugyanis Budapest, ráadásul a mai, a szobaablakon túli. De csodaország ez is ugyanúgy, mint az "perencián túliak - pontosabban a történet egy pontján azzá válik.

A kétrészesre tervezett mű tere és ideje az angol történelmi regények kedvelt időszaka, a Tudorok Angliája, s központi alakja a kor egyik legnagyobb hatású politikusa, Thomas Cromwell, VIII. Henrik főminisztere.

Sidney Lumet kriminek felöltöztetett filmje, az Idegen közöttünk arról szólt, hogyan megy be valaki a brooklyni haszidok zárt közösségébe. Kevin Asch ugyancsak bűnügyi indíttatású dolgozata meg arról, hogyan jön ki valaki.