Lemez

Floating Points: Elaenia

  • - minek -
  • 2016. január 17.

Zene

Sam Shepherd személyében igazi zenebolondot köszönthet a (nem csupán) elektronikus zenéért rajongó közönség: még leginkább tánczeneszerű, tágan értelmezve a house határain belül maradó kompozícióiból is süt a kortárs muzsika, legfőképpen a dzsessz iránti érdeklődése. A 2009 óta jórészt Floating Points néven publikáló művész kedves, organikus és sokszor a kellő csavart sem nélkülöző, stílusokat tekintve is változatos maxijai, EP-jei közös jellegzetessége az üdítő frissesség, és hogy befogadásuk érzéki örömöt okoz. A klasszikusan képzett komponista első igazi szerzői/előadói albuma, a most ősszel megjelent Elaenia még ehhez képest is más: látszólag introvertált zeneművek sorozata, melyek normál hangerőn hallgatva szinte el sem jutnak a tudatunkig: ha azonban a fülbe tápláljuk, vagy nagy hangerőn küldjük ki a hangfalakra, rögvest előkerülnek a finomabb mozzanatok. Már az albumot nyitó Nespole lábdobok és lábcinek nél­küli repetitivitása is eltávolít a szokásos technoszerű darabok hangképétől, a lemez kamaraegyüttesre írt darabjai pedig inkább egy fúziós dzsessz- vagy posztrockzenekart vetítenek elénk. Shepherd meg sem próbálja rekonstruálni korábbi munkái – vibráló muzikalitásuk dacára mégiscsak 4/4-es ütemeken ringó – lüktetését: az Elaenia hangulatokból, elvesző, majd újra előtűnő harmóniákból, sajátos ritmus szerint tagolódó hangképekből dolgozik.
A zárószámot (Peroration Six) a csúcspontig vezeti, amit nem követ feloldás – merész gesztusként e ponton hirtelen véget ér a lemez, de hiányérzetet nemigen hagy bennünk.

Pluto/Deep Distribution, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.