Sam Shepherd személyében igazi zenebolondot köszönthet a (nem csupán) elektronikus zenéért rajongó közönség: még leginkább tánczeneszerű, tágan értelmezve a house határain belül maradó kompozícióiból is süt a kortárs muzsika, legfőképpen a dzsessz iránti érdeklődése. A 2009 óta jórészt Floating Points néven publikáló művész kedves, organikus és sokszor a kellő csavart sem nélkülöző, stílusokat tekintve is változatos maxijai, EP-jei közös jellegzetessége az üdítő frissesség, és hogy befogadásuk érzéki örömöt okoz. A klasszikusan képzett komponista első igazi szerzői/előadói albuma, a most ősszel megjelent Elaenia még ehhez képest is más: látszólag introvertált zeneművek sorozata, melyek normál hangerőn hallgatva szinte el sem jutnak a tudatunkig: ha azonban a fülbe tápláljuk, vagy nagy hangerőn küldjük ki a hangfalakra, rögvest előkerülnek a finomabb mozzanatok. Már az albumot nyitó Nespole lábdobok és lábcinek nélküli repetitivitása is eltávolít a szokásos technoszerű darabok hangképétől, a lemez kamaraegyüttesre írt darabjai pedig inkább egy fúziós dzsessz- vagy posztrockzenekart vetítenek elénk. Shepherd meg sem próbálja rekonstruálni korábbi munkái – vibráló muzikalitásuk dacára mégiscsak 4/4-es ütemeken ringó – lüktetését: az Elaenia hangulatokból, elvesző, majd újra előtűnő harmóniákból, sajátos ritmus szerint tagolódó hangképekből dolgozik.
A zárószámot (Peroration Six) a csúcspontig vezeti, amit nem követ feloldás – merész gesztusként e ponton hirtelen véget ér a lemez, de hiányérzetet nemigen hagy bennünk.
Pluto/Deep Distribution, 2015
