Lemez

World music: nyugodjék

  • Marton László Távolodó
  • 2016.01.17 12:12

Zene

le mindenki, végül is ünnep van. Nem zajongunk, az őrült pörgés felfüggesztve, most a finom, akusztikus muzsikáké a szó.

Dimitris Mystakidis: Esperanto Mielőtt a húrok közé csapnánk, gyorsan idézzük fel, hogy mi fán terem a görög blues, a rembetiko. Miután az 1923-as békeszerződésben Törökország visszakapta Kelet-Trákiát és Szmirnát, s cserébe lemondott az anyaországon kívül eső területeiről, a lakosság vallási „cserevándorlásra” kényszerült: mint­egy félmillió muzulmánnal csökkentve és másfél millió kereszténnyel növelve Görögország népességét. A törökök magukkal hozták kávéházi muzsikájukat, az amanédhest is – amit a náluk szabadon fogyasztott hasis a kávénál is jobban inspirált –, a görög zenészek pedig rögtön a magukévá tették ezt a hagyományt, és így a píreuszi, athéni és szaloniki kávézókban súlyos underground kultúra bontakozott ki. Ennek egyik legnépszerűbb szerzője az énekes Manolis Chiotis volt, aki megannyi időtlen számán túl azzal is elhíresült, hogy elsőként használt négy pár húrt, és úgy hangolta a buzukiját, mintha gitár volna.

Nem csoda, hogy a gitáros Dimitris Mystakidis, akit mélyen megérintett napjaink rembetiko-revivalje, most nagyrészt Manolis negyvenes és ötvenes évekbeli darabjait rendezte egy albumba. Dimitris elképesztően veretes hangon penget, és egyáltalán nem hajtja semmiféle bizonyítási kényszer – nincs ezen a lemezen egyetlen fölösleges hang sem. Ellenben istentelenül jók – mélyek, keser­édesek, érzékiek – a dalok, és Dimitrisnek arra is gondja volt, hogy a puritán hangszerelést énekes gazdagsággal dobja fel. Így aztán ahány dal (tizenhat), annyi hang – köztük olyan legendáké, mint Yiorgos Dalaras és Eleftheria Arvanitaki. Ez bizony csodás, nettó narkotikum. Tessék hozzá Retsinát inni, és annak rendjén alámerülni, vagy éppen a csúcsra szállni. (Fishbowl, 2015)

 

Ballaké Sissoko, Vincent Segal: Musique de Nuit Ez a mali korás és ez a francia csellista hat évvel ezelőtt már az asztalra tett egy közös korongot (Chamber Music), de azon más muzsikusok is szerepeltek. Erre a kis éji zenére azonban kettesben maradtak, csak egyetlen darabban töri meg intimitásukat az énekes Babani Kone. Segal azt a hangulatot szerette volna megragadni, ami a koncertek vagy lemezfelvételek után tapasztalható, amikor már nincs feszültség, amikor úgymond tét nélkül játszhatnak, levezetésként. Olyankor könnyen megeshet valami, aminek mágia a neve.

Akik vevők a nyugat-afrikai hárfa, a kora (eleve varázslatos) hangjára, azok könnyen belefeledkezhetnek Sissoko és Segal éjszakájába. És ez több mint metafora, hiszen nem egy stúdióba vonultak be, hanem Sissoko bamakói házának a tetejére kapaszkodtak fel, és ott rögzítették a számaik felét, magukba szíva az álomba boruló város elcsendesedő hangjait. Szóval, nyugi van és hallatlan kikapcsolás, de arról szó sincs, hogy ne történne semmi rendkívüli. A mali mellett szenegáli és brazil befolyás is hallatszik, de ez a legkevesebb, hiszen a finomság és a nyerseség, a drámaiság és a könnyedség, a barokkos díszítettség és az egyszerűség, az improvizáció és a kötöttség, a helyi hagyomány és a gyökértelenség úgy járja át a darabokat, hogy a végén azt hihetjük, álmodtunk. (Sony Music, 2015)

 

Čači Vorba: Šatrika A Čači Vorba kifejezést azok a balkáni és romániai cigányzenészek használják, akik szerint egyedül a zene képes „igaz beszédre”. De azért, hogy ezt a két szót ma mindenütt komolyan vegyék, az énekes-hegedűs Maria Natansont illeti a méltó felelősség. A lublini Maria – a híres zeneszerző, Tadeusz Natanson unokája – klasszikus zenei képzésben részesült, míg tizennégy éves korában jobbnak nem látta, hogy hátat fordítva tanulmányainak és családjának, elmerüljön inkább a Kárpátok muzsikáiban. Öt évig járta és kutatta a hegyvidék fennmaradt hagyományait, játszott a Transkapela és az Orkiestra św. Mikołaja zenekarokban, majd megalapította saját bandáját, a Čači Vorbát. 2008-ban a Szczera Mowa albummal debütáltak, amit három év múlva a Tajna Biav követett – a kelet-európai és a balkáni cigányzenék rettentő mélyen átélt és kimondottan jellegzetesre hangolt feldolgozásaival.

A Šatrikán sincs ez másképp, ugyan kevésbé uralja a román vonószene, sőt még azt is megengedi magának, hogy az ír melódiák vagy a francia roma szving felé kacsingasson. Más kérdés, hogy ez a szigorúan akusztikus kamarazene akkor az igazi, amikor „beazonosíthatatlan”. Amikor Natanson hegedűje és vonója mintha szárnynyá válna, amiként az ő éneke is nyilvánvalóan angyali. Te jó ég! – repülünk… De ha addig nem, akkor a hosszabb lélegzetű Pre stepo zamardo közben biztos, hogy elszabadul a menny, feltartóztathatatlanul. Összeszorul a gyomor, borzong a hát, és bent reked a szó – mint amikor néma az egyedüli igaz beszéd. (Oriente Musik, 2015)

Neked ajánljuk