Zene

Az jó, hogy új s újabb könyvek jelennek meg az ezredszázadfordulóra.

A szabályokat mereven követni kell. Lehet, hogy ez a tömegkultúra minden műfajára igaz, de a kemény, magányos amerikai magándetektívére, a hard-boiledra egészen biztosan. Ez az egyetlen regény- vagy filmfajta, melyben a bevált klisék és fordulatok állandó ismétlése nem saját paródiájává teszi a művet (ahogy mostanában a Dante pokla című katasztrófafilm például elsősorban kínos vigyorgást vált ki nézőiből), hanem nosztalgiát ébreszt, elvágyódást, de nem régi életek, hanem régi könyvek és régi megfilmesítések iránt. Az még hagyján, hogy el szabad, de el is kell sütni mindent, amit már úgy szeretünk. Nem csupán pisztolyokról van szó itten, hanem statson kalapokról, ferdén a szembe húzva, bőven leguruló whiskykről (a közönség egy emberként nyel mindig nagyot) és egy korrupt kisvárosról, ócska porfészekről, melybe belehal az ember, ha sokáig ott marad.

Aki Kaurismaki küldött egy anzikszot Finnországból. Szép, kalligrafikus betűkkel írta, és nem közönséges tintát használt hozzá. Nagyon személyes, és talán éppen ezért annyira publikus. Mint minden igazi levlap.

A Network Medien világzenei lemezeket ad ki, frankfurti irodája falát beborítják a zenekritikusok díjai. Kevés ország van, ahonnan még nem lapátolta be az előadóit, mi sem maradtunk ki: Hortobágyi Lászlótól egy válogatás jött ki (The Transglobal & Magic Sounds of László Hortobágyi), és a következő hónapban itt jelenik meg az Ando Drom harmadik albuma. Forgalomba kerültek egyúttal legsikeresebb kiadványai.

Május 6-án, úgy déltájban, a prágai gyorsról lekászálódott egy megtermett aligátor. Lecügölte motyóját, aztán körülszimatolt, de az ő embere épp másfelé vadászott a rommá túrt pályaudvaron. Sokat megélt, megbízható jószág lévén nem pánikolt; amíg egymásra nem leltek, hozzákezdett csekkolni a helyi felesfelhozatalt.

James Bond a kaktuszok közül döbbenten figyelte, ahogy a két fekete rongyokba csavart harcos keresztüllopakodik a Füvészkerten, egyikük kegyetlenül kicsavarja a védtelen nemecsek kezéből az amerikai nyomású Run DMC-lemezt, aztán belöki a srácot a tóba. A nullanullahetes ügynök először azt gondolta, hogy ilyen korrekt einstandra csak a Pásztor testvérek képesek, de amikor a nindzsák keze alatt füstölni kezdtek a lemezjátszók, gyanakodni kezdett.

Nyálas rettenet és szívmelengető romantika. Ez maga a dialektika. A celluloid dialektikája. Annyit lehetett tudni előzetesen Az angol betegről, hogy kilenc Oscart kapott, és a magyar Almásy Lászlóról szól. Naná, hogy megnézzük. Oscar ritkán találkozik honfitársainkkal, kár lenne kihagyni, amikor mégis.

Robert De Niro, aki elsősorban meleg, szomorú mackószemének köszönhetően került be a Nagy Amerikai Filmszínészek díszes társaságába, szívesen játszik őrülteket, rendezők szívesen játszatnak vele hisztérikus, magányos lázadókat, akiknek még okuk is van.

- dai -

Azt beszéli már az egész város, hogy megíródott a regény. Fokmérői: Musil, Canetti, Conrad, Hrabal, Hasek, Kundera és a posztmodern. Ámde mielőtt feltépnénk az Írók Boltjának ajtaját az új kötelező irodalomért, érdemes végiggondolni, mit várunk ma a metrón vagy a lefekvés előtt negyedórára előkapott prózától.

Mint a képen is látható, a Roots tagjai szelíd, finom fejek, azzal azonban nagyon ki lehet őket idegelni, ha alternatív hip-hopnak titulálják a zenéjüket. Mindent, csak azt ne! Inkább maguk csomagolnak: organikus, igazi - valahogy így.

Marcus Millert a PeCsa szabadterére szánta a szervező, arra gondolt, gondolom, hogy 1. a kortárs dzsessz halálra kaserolt sztárjainak egyike, 2. amúgy is megy a funky alapú dzsessz, s végtére 3. elkerülhető a havazás áprilisban. Szegény Private Music. A gyorsmérleg úgy fest, harmadannyian váltottak jegyet a betelepített koncertre, mint ahogy kihozható lett volna nullára. A szakma mindazonáltal egy az egyben kivonult, és nagyon jó volt neki. 1. Kibulizta a tiszteletjegyét, és 2. megnyugodhatott: milyen jól lehet boldogulni különösebb eredetiség nélkül is. Ami azért, na jó, túlzás egy kicsit.

Alan J. Pakula új munkája ékes példája annak, hogyan lehetséges maximális anyagi ráfordítással a minimálisnál is kevesebbet kihozni valamiből. Következésképpen ebben a filmben nem az az izgalmas, ami benne van, hanem ami kimaradt belőle.

"Tudja, mi az én életem nagy tragédiája? - kérdé egyszer Oscar a barátját, André Gide-et. - Hogy a zsenialitásomat az életembe vittem bele, a műveimbe meg csak a tehetségemet." Oscar Wilde sok ilyen jót talált ki, az se semmi, amit a halálos ágyán bírt mondani, Tandori Dezső fedezte fel (egy kukában), és adta közre: "Vagy én, vagy a tapéta. Kettőnk közül az egyiknek mennie kell." Oscar kortársa, cimborája volt Verlaine-éknek, imádta szintén a botrányt, pukkasztani a polgárt, hörögtetni a filisztert, csakhogy ő - és ez volt a másik nagy tragédiája - nem a szabad szellemű Franciaországban született. A következményeket ismerjük, két év kényszermunka a readingi fegyházban.