Marcus Millert a PeCsa szabadterére szánta a szervező, arra gondolt, gondolom, hogy 1. a kortárs dzsessz halálra kaserolt sztárjainak egyike, 2. amúgy is megy a funky alapú dzsessz, s végtére 3. elkerülhető a havazás áprilisban. Szegény Private Music. A gyorsmérleg úgy fest, harmadannyian váltottak jegyet a betelepített koncertre, mint ahogy kihozható lett volna nullára. A szakma mindazonáltal egy az egyben kivonult, és nagyon jó volt neki. 1. Kibulizta a tiszteletjegyét, és 2. megnyugodhatott: milyen jól lehet boldogulni különösebb eredetiség nélkül is. Ami azért, na jó, túlzás egy kicsit.
De akárhogy is, nevezhetjük dzsessz-funknak vagy frissebb terminussal acid dzsessznek, mégiscsak huszonöt éve, hogy az Earth, Wind & Fire és a War megvetette e muzsika alapjait. A kis Miller tizenkét esztendős volt akkoriban, az énekleckéken már túl volt, a klarinétról épp a szaxofonra és az orgonára állt át, muzsikus dinasztiája már sejthette, hogy mire viszi. Ahogy nagykorúsodott, a fekete szórakoztatóipar élharcosainak sorába lépett, Aretha Franklin, Roberta Flack, Grover Washington felvételei dicsérik virtuozitását, akkor már basszusgitáron. A többi benne van a kislexikonban. Miles Davis Tutu című albumára szokás gondolni ilyenkor, amelynek nemcsak szerzője, de (a trombita kivételével) az előadója is Miller lett 1986-ban.
Tutuilag, jegyzem meg, a PeCsában sem volt baj; ha jól emlékszem, másodiknak játszották, abba még beleragyogott Miles szelleme. Nyájasan barátkoztam: mennyivel jobb így Hiram Bullock, mint amikor a saját zenekarával gagyi-bluest penget; milyen fekete a szinti hangszíne; mekkora ígéret a trombitás Michael "Patches" Stewart. És eszembe sem jutott hiányolni a revelációt.
Miért hiányoltam volna? Jól elvan az efféle tánczene a nélkül, azt pedig úgyis csak Miles tudta, hogy két fújástól valami megfoghatatlan minőségbe emelkedjen.
Csakhogy. Ezt az emelkedettséget Miller azzal pótolta, amivel - szerintem - nem lett volna szabad: kirívó technikai felkészültségének fitogtatásával. Hogy úriember nem csinál ilyet, az egy dolog, de (számról számra) az ilyen derekasan szórakoztató muzsikának sem sajátosságai a tolakodó, magamutogató basszusszólók. 1. Indokolatlanul bontották meg a számok szerkezetét, 2. még ha gitárpárbaj esete forgott volna fenn, sem kellett volna ennyi virga.
Már gondolom én. Másnap meghallgattam Miller új koncertlemezét, Live and More a címe (csomó átfedés a tagok és a számok között), azon visszafogottabbnak véltem. Persze a PeCsa-béli csalódottságomat sem akarnám túlspilázni: nincs harag. Azt például, hogy koncert végén kijött dedikálni, kimondottan bírtam.
F. D. J.
Petőfi Csarnok, április 20.
