Az úgynevezett historikus előadásmód talán legfőbb kérdése a tempók megválasztása. Általában azt tapasztaljuk, hogy a klasszikus-romantikus korszakban (azaz nagyjából 1945. május 8-ig) bevett lassú tempók felgyorsultak, és még a hagyományosan szomorú, vagyis lassúnak titulált/érzett szakaszok is felpörögtek. Hogy a mackós menet némi elbúsulást jelent, a gyors meg viháncot, ez feltehetően a barokk affektuselméletből vezethető le, ahol minden sebességnek megvolt a maga jelentése, és ez ráadásul tánckaraktert is adott. Hogy Beethoven szimfóniái mennyire táncosak, az kérdés persze, de aligha vitatható, hogy benne még élt a hagyomány, miszerint a tételek tempójelölése nem elsősorban sebességet, hanem érzelmi karaktert jelentett.
John Eliot Gardiner tavaly novemberben rögzített koncertlemezének hallgatását nehezíti, hogy a repertoár leglejátszottabb darabjai kerültek színre: a 7., illetve 5. szimfónia. Ebből eredően a Hetedikben a bevezető lassú (pontosabban: most elég gyors) tétel után az átmenet nem az Új Zenei Anyag megszületésének drámája, hanem egyszerűen csak kompozíciós átmenet. Röviden: nincs felvilágosodás, romantika meg egyéb cirkusz (a zenekar neve mindamellett: Orchestre Révolutionnaire et Romantique), mint a mindennél népszerűbb második tételben sem, van ellenben olyan dramatikus fokozás, hogy elájulsz. Aztán fölver a negyedik tétel 19. századi diszkója: van élet a posztmodern után.
Úgy tűnik, az Ötödik most nem a Sors, hanem az átgondolt jelentéktelenség dala ebben a táncos felfogásban. De azért van remény, a harmadik és negyedik tétel alapján mégis azt gondolhatjuk, Gardiner tudja, hol lakik (lakott?) a Jóisten.
WC RX, 2012, Live at Carnegie Hall
