Vissza Szalonikibe!

WOMEX 2012

Zene

A Világzenei Vásár (a továbbiakban: WOMEX) tizennyolc éves történetében adódtak már megrázkódtatások. A koppenhágait finanszírozási (és/vagy diplomáciai) nehézségek miatt néhány héttel a kezdete előtt kellett lefújni 1996-ban, a következő évi marseille-i veszteség után pedig majdnem csődbe ment a berlini ötletgazda-szervező Piranha.

2000-től öt éven át (Strictly Mundial néven) "ellenvásárt" rendeztek azok a fesztiválszervezők, akik a piaci szempontok elhatalmasodásától féltették a szakmát, tavalyelőtt pedig a művészeti igazgató, Gerald Seligman kényszerült távozni, és ez inkább a tulajdonosi kör, mint az ő sara. De mindezek dacára semmi dráma, a WOMEX rendületlenül menetel, csupán azt próbáltam jelezni, hogy akik a válság és tüntetések sújtotta Görögországot újabb veszélyforrásnak tekintették, nem előzmények nélkül paráztak. Most meg már leszögezhető: nem akadt olyan WOMEX-es veterán, aki az idei szaloniki vásárt ne a csúcsnak tartotta volna a praxisában.

És ehhez adott is volt minden körülmény. Míg a stockholmi WOMEX-en (1998 októberében) havas eső esett, Szalonikiben pólóban napozhattunk a tengerparti teraszokon. Vagy fürdőgatyában, ha egy kétszázötven forintos átszállójeggyel elhúztunk (a 38 kilométerre fekvő) Paraliába. Ez a kétszázötven forint akár jelképnek is tekinthető: arányaiban hasonlóan szolid áron lehetett enni, inni és szállodát találni. Ugyanakkor gyorsan hozzáfűzöm: korántsem csak az anyagiakról van szó. Szaloniki mellett szóltak a tavernák hangulatos görög muzsikái is. Szóval a csupa melegség, a veretes hagyomány és a multikulturalizmus együttese kellett ahhoz, hogy most ideírhassam: soha tutibb helyet egy világzenei vásár számára.

Kedvenccé váló tavernámra az Ermou úti piac területén találtam. Decens kék karácsonyfaégők díszítették a tetejét, megbízható kínai gyártmány. A falon egy ötvenes évekbeli együttes képe lógott, a sarokban egy hasonló korú tévé, és ezek voltak a helyiség legfiatalabb darabjai. Illetve nem is. A felszolgáló grúz nő még csak a negyvenes éveiben járt, és amúgy az a fajta volt, akiért simán Szalonikiben ragadt volna az egyszeri vásározó. Továbbá még nála is fiatalabb volt az a muzsikus, aki minden délután leakasztotta a falról a buzukit. Az egyik este régi bálványommal, a Walkabouts együttest vezető Chris Eckmannel vacsoráztam itt. Chris újabban mali zenekarok lemezein ügyködik, a Tamikrest után Ben Zabo producere lett. De szóba került az is, hogy senki sem tudta, miért épp Görögországban volt a legnépszerűbb a Walkabouts. Ő sem. "Csináltatok valaha görög feldolgozást?" - kérdeztem. "Soha - mondta. Mégis sokkal többen jöttek, mint bárhol a világon." Na, erre ittunk.

*

A város szelleméből adódóan az idei WOMEX erősebben fókuszált Délkelet-Európára, mint korábban. A vásár és a koncertek helyszínéül szolgáló Helexpo területén Club Globalkan néven önálló színpadot szentelt neki többek közt a Shutka Roma Rap, a Boban i Marko Markovic Orchestra, a Kottarashky & The Rain Dog és a Café Aman Istanbul szereplésével - míg a WOMEX-et megnyitó My Sweet Canary című koncert Rosa Eskenazi művészete előtt hajtott fejet a (Müpának megfelelő) Megaróban. Az izraeli Roy Sher tavalyelőtt bemutatott (és ugyancsak My Sweet Canary című) filmjén alapult, népszerű görög, török és izraeli énekesnőkkel aktualizálva Rosa dalait.

A szefárd zsidó gyökerű Rosa Eskenazi az 1890-es évek közepén született Isztambulban, majd a századfordulót követően a családjával Szalonikibe költözött. Itt kezdett énekelni a török kávézókban, aztán, miután meghalt a szerelme, továbbállt Athénba. A török, görög és örmény kávézókban és a lemezpiacon egyaránt befutott, az 1930-as évek közepére már több mint háromszáz felvételt jegyzett a Columbiánál. Zömmel rembetikadalokat; nem véletlen, hogy "a rembetika királynőjeként" tartják számon azóta is.

Rembetikának azt a görög bluest nevezik, amit a görög-török háborút követően hoztak Görögországba a török menekültek. Valójában török kávéházi muzsika volt - és eredetileg amanédhesnek nevezték -, más kérdés, hogy nem annyira a kávé, mint a hasis inspirálta az előadóit. A görögök rákattantak nyomban, és a pireuszi, athéni, szaloniki kávézókban egy olyan underground kultúra bontakozott ki, mely aztán hamarjában megteremtette a "világsztárjait" is. Az 1980-ban elhunyt Rosa mellett Rita Abatsi és Marika Papagika emelkedett ki az énekesnők közül, míg az énekesek sorában Markos Vamvakarist illette meg "a rembetika keresztapja" cím.

A My Sweet Canary mindenesetre vegyes érzéseket keltett bennem. Időnként megcsapott a lehelete a húszas-harmincas évek (vagy éppenséggel Rosa) világának, és akkor egészen mélyre szippantott. Máskor meg mintha "szimpla" etnikus könnyűzenét hallottam volna. A görög Yota Nega, a török Mehtap Demir és az izraeli Mor Karbasi mellé egy blokkba a szaloniki Savina Yannatou is beszállt, és bár ő a görögök egyik istennője, még ellentmondásosabbá tette a megemlékezést. Amikor nem állt ellen a kortárs improvizatív éneklés kísértésének, valami súlyos tévedés áldozatai lettünk, na de amikor a Smyrnaean Air című dalba kezdett, kíméletlenül összefacsarodott a szív.

Az enyém annyira, hogy rögvest eltökéltem: a világ kincséért sem megyek haza egy súlyos rembetikaalbum nélkül. A Tsimiski és Dimitriou Goynari-sarki antikváriusnál kaparintottam meg Yiorgos Dalaras 50 Years Of Rembetika című rendkívüli albumát, mellyel 1975-ben a rembetika-revival indult, de aztán találkoztam vele máshol is - Szaloniki ugyanis az a város, ahol egy röpke belvárosi séta során hét (régebbi és új kincseket egyaránt tartogató) lemezboltot találtam.

*

A Helexpo öt színpadán pedig negyvenöt produkciót láthattam e három est alatt. És hál' isten, idén a hét szamuráj fedőnevű zsűri is kitett magáért; köszönet és hála legalább tíz jelentős felfedezésért. Még a hazánkat (na, jó: és persze Szerbiát) képviselő Lajkó Félix is tudott újat mutatni nekem, hiszen negyvenöt percbe talán még soha nem sűrített bele ennyi színt hegedűn és citerán. Jót tett neki, hogy mögötte volt a bandája (Brasnyó Antal: brácsa, Kurina Ferenc: nagybőgő, Kurina Mihály: cimbalom), és számomra az sem okozott gondot, hogy Lajkó nem az a közönségre mosolygós fajta.

A Shutka Roma Rap a Szkopjével határos cigányváros, Sutka rappereinek tavalyelőtti Shutka My Hometown című kompilációs korongjából nőtt ki. Egységesült a macedón rezesbandákra hajazó zenei alap, erre dumálnak rá, és ettől szakadnak el az egymást váltogató rapperek - szóval ez egy afféle kint is vagyok, bent is vagyok típusú felfogás. Az ötlet hiteles és jó, és szerintem csak idő kérdése, hogy szilárdabbá, meggyőzőbbé érjen a dolguk.

Mint amilyen az olasz Canzoniere Grecanico Salentinóé is volt. Ott, a csizma sarkán mostanában reneszánsza van a pizzicának, és ez a társaság az élenjárók egyike, ráadásul harmincöt éves múltra tekint vissza, és a helyi görög kisebbség hagyományában is otthon van. Néhány évvel ezelőtt nemzedékváltáson esett át a zenekar, és ez alighanem jót tett neki: úgy festett, mintha a műfajt is felfrissítették volna vele.

A második napi felhozatalból négyen maradtak meg bennem. A Café Aman Istanbul nem egy csapásra, hanem lépésről lépésre vett le a lábamról: ez a három éve alakult társaság korántsem "kávéházi", inkább "szállodai" revüműsort adott elő, melynek táncos betétjeit fölöslegesnek éreztem, de közben olyan tökéletes volt minden hang, hogy a végén kalapot kellett emelnem.

A Trinidadból Londonba települt költő-énekes, Anthony Joseph és az ő Spasm Bandje lemezeit ismertem, de koncerten most volt először szerencsém hozzájuk, és ez komoly, mert így sokkal nagyobbat ütnek, mint a stúdióban. És hát a zene is olyan, ami totális jelenlétet kíván: afrobeat + funk + calypso + költészet. Engem beszippantott az ötvözetük, ritka sűrű és elragadtatott tánczenét nyomattak.

Az angol Sam Lee az idén debütált, és azonnal Mercury-díjat nyert a Ground Of Its Own című albumával; hirtelen nem is tudom, hogy mikor hallottam utoljára az övéhez foghatóan különleges és felkavaró folkzenét. Az énekes Sam archaikus balladákat varázsol el "gyökértelen" hangszerelésével - benne cselló, trombita, hegedű, japán koto, ukulele, kantele, tabla -, és lényegében szembemenetel mindennel, ami népszerű mostanában, de hát kit érdekel a népszerűség, miközben a balladákkal együtt varázslaton esik át a hallgató is. Tessék, egy csipetnyi jövő.

A mali Terakaft a sivatagi blues egyik alapzenekara, olyannyira, hogy az egyik gitárosa (Liya Ag Abdil) korábban húsz évig a Tinariwenben pengette. Két szólógitár, basszus és dob - ahogy a felállásuk is sejteti, ők egy hanggal többet merítenek a rock bevett hangoltságából, de egyébként tetőtől talpig átitatták a jellegzetes tamasek gitárstílussal.

A Zöld-foki-szigetekről Portugáliába vándorolt Nancy Vieira jól hallhatóan a Cesaria Evora tavalyi halálával megüresedett "zöld-foki zenei nagykövet" poszt legesélyesebb várományosa. Mindent tud a mornáról és a coladeiráról, a hangja ragyogó, és bár már felsorakozott mögötte Evora "stábja" (szerzők, zenészek, menedzsment), azért megvan neki a maga külön bejáratú, szolidan popos világa - még ha mezítláb is énekelt.

A zimbabwei Mokoomba Rising Tide című albumát néhány héttel ezelőtt lázasan kaseroltam hasábjainkon, és most bebizonyosodott, hogy koncerten is képesek megismételni azt a csodát. Afrika szinte minden területéből magukba szívták, ami megérintette őket, hihetetlenül erősek énekben, és bár alapvetően tánczenét játszanak, spirituálisan mélységes fordulatokban is bővelkednek a számaik. A hattagú alapfelállást három fehér fúvós egészítette ki, és ezzel a "súlyozással" a mennybe emelkedtek a számaik. Napjaink egyik legjelentősebb afrikai együttesévé váltak, ide a bökőt.

Amiként felsőfokú teljesítményt mutatott be az ukrajnai DakhaBrakha is. Három lány és egy fiú alkotja, valamennyien énekelnek, és tucatnyi hangszeren játszanak közben, fúvóson, billentyűsön, húroson, ütősön, amin csak kell. A legütősebb persze az a dologban, hogy miközben a lehető legmélyebbre ástak az ukrán, az orosz és szláv emlékekért, mindabból kimondottan "jövő idejű hagyományt" kreáltak, szabadot, határtalant, szellemeset, őrültet, egyszóval: magával ragadót.

*

Ennyit a véleményrovatról. És most lássuk a híreket.

A 2012-es WOMEX művészeti díját a finn Värttinä együttes kapta. Harmincéves pályafutás, közben megannyi megújulás, és számos ragyogó album van mögötte - a legújabb ebben az évben, Utu címmel. A WOMEX szakmai díját az ukrán Alexander "Sasha" Cheparukhin nyerte el, aki aktivistaként, újságíróként, zenészként, producerként és nemzetközi projektek megteremtőjeként a valamikori Szovjetunió területének számos zenekarát ismertette meg a világgal. A WOMEX lemezkiadóknak járó díját pedig a Lusafrica zsebelhette be - náluk jelent meg a fentebb említett Nancy Vieira No Ama című albuma is.

2013-ra a walesi Cardiff nyerte el a WOMEX megrendezésének jogát. Arrafelé nincs olyan válság, szóval aggodalomra semmi ok. De most valahogy mégis tartok tőle...

Mennék vissza Szalonikibe.

Szaloniki, október 17-21.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.