2000-től öt éven át (Strictly Mundial néven) "ellenvásárt" rendeztek azok a fesztiválszervezők, akik a piaci szempontok elhatalmasodásától féltették a szakmát, tavalyelőtt pedig a művészeti igazgató, Gerald Seligman kényszerült távozni, és ez inkább a tulajdonosi kör, mint az ő sara. De mindezek dacára semmi dráma, a WOMEX rendületlenül menetel, csupán azt próbáltam jelezni, hogy akik a válság és tüntetések sújtotta Görögországot újabb veszélyforrásnak tekintették, nem előzmények nélkül paráztak. Most meg már leszögezhető: nem akadt olyan WOMEX-es veterán, aki az idei szaloniki vásárt ne a csúcsnak tartotta volna a praxisában.
És ehhez adott is volt minden körülmény. Míg a stockholmi WOMEX-en (1998 októberében) havas eső esett, Szalonikiben pólóban napozhattunk a tengerparti teraszokon. Vagy fürdőgatyában, ha egy kétszázötven forintos átszállójeggyel elhúztunk (a 38 kilométerre fekvő) Paraliába. Ez a kétszázötven forint akár jelképnek is tekinthető: arányaiban hasonlóan szolid áron lehetett enni, inni és szállodát találni. Ugyanakkor gyorsan hozzáfűzöm: korántsem csak az anyagiakról van szó. Szaloniki mellett szóltak a tavernák hangulatos görög muzsikái is. Szóval a csupa melegség, a veretes hagyomány és a multikulturalizmus együttese kellett ahhoz, hogy most ideírhassam: soha tutibb helyet egy világzenei vásár számára.
Kedvenccé váló tavernámra az Ermou úti piac területén találtam. Decens kék karácsonyfaégők díszítették a tetejét, megbízható kínai gyártmány. A falon egy ötvenes évekbeli együttes képe lógott, a sarokban egy hasonló korú tévé, és ezek voltak a helyiség legfiatalabb darabjai. Illetve nem is. A felszolgáló grúz nő még csak a negyvenes éveiben járt, és amúgy az a fajta volt, akiért simán Szalonikiben ragadt volna az egyszeri vásározó. Továbbá még nála is fiatalabb volt az a muzsikus, aki minden délután leakasztotta a falról a buzukit. Az egyik este régi bálványommal, a Walkabouts együttest vezető Chris Eckmannel vacsoráztam itt. Chris újabban mali zenekarok lemezein ügyködik, a Tamikrest után Ben Zabo producere lett. De szóba került az is, hogy senki sem tudta, miért épp Görögországban volt a legnépszerűbb a Walkabouts. Ő sem. "Csináltatok valaha görög feldolgozást?" - kérdeztem. "Soha - mondta. Mégis sokkal többen jöttek, mint bárhol a világon." Na, erre ittunk.
*
A város szelleméből adódóan az idei WOMEX erősebben fókuszált Délkelet-Európára, mint korábban. A vásár és a koncertek helyszínéül szolgáló Helexpo területén Club Globalkan néven önálló színpadot szentelt neki többek közt a Shutka Roma Rap, a Boban i Marko Markovic Orchestra, a Kottarashky & The Rain Dog és a Café Aman Istanbul szereplésével - míg a WOMEX-et megnyitó My Sweet Canary című koncert Rosa Eskenazi művészete előtt hajtott fejet a (Müpának megfelelő) Megaróban. Az izraeli Roy Sher tavalyelőtt bemutatott (és ugyancsak My Sweet Canary című) filmjén alapult, népszerű görög, török és izraeli énekesnőkkel aktualizálva Rosa dalait.
A szefárd zsidó gyökerű Rosa Eskenazi az 1890-es évek közepén született Isztambulban, majd a századfordulót követően a családjával Szalonikibe költözött. Itt kezdett énekelni a török kávézókban, aztán, miután meghalt a szerelme, továbbállt Athénba. A török, görög és örmény kávézókban és a lemezpiacon egyaránt befutott, az 1930-as évek közepére már több mint háromszáz felvételt jegyzett a Columbiánál. Zömmel rembetikadalokat; nem véletlen, hogy "a rembetika királynőjeként" tartják számon azóta is.
Rembetikának azt a görög bluest nevezik, amit a görög-török háborút követően hoztak Görögországba a török menekültek. Valójában török kávéházi muzsika volt - és eredetileg amanédhesnek nevezték -, más kérdés, hogy nem annyira a kávé, mint a hasis inspirálta az előadóit. A görögök rákattantak nyomban, és a pireuszi, athéni, szaloniki kávézókban egy olyan underground kultúra bontakozott ki, mely aztán hamarjában megteremtette a "világsztárjait" is. Az 1980-ban elhunyt Rosa mellett Rita Abatsi és Marika Papagika emelkedett ki az énekesnők közül, míg az énekesek sorában Markos Vamvakarist illette meg "a rembetika keresztapja" cím.
A My Sweet Canary mindenesetre vegyes érzéseket keltett bennem. Időnként megcsapott a lehelete a húszas-harmincas évek (vagy éppenséggel Rosa) világának, és akkor egészen mélyre szippantott. Máskor meg mintha "szimpla" etnikus könnyűzenét hallottam volna. A görög Yota Nega, a török Mehtap Demir és az izraeli Mor Karbasi mellé egy blokkba a szaloniki Savina Yannatou is beszállt, és bár ő a görögök egyik istennője, még ellentmondásosabbá tette a megemlékezést. Amikor nem állt ellen a kortárs improvizatív éneklés kísértésének, valami súlyos tévedés áldozatai lettünk, na de amikor a Smyrnaean Air című dalba kezdett, kíméletlenül összefacsarodott a szív.
Az enyém annyira, hogy rögvest eltökéltem: a világ kincséért sem megyek haza egy súlyos rembetikaalbum nélkül. A Tsimiski és Dimitriou Goynari-sarki antikváriusnál kaparintottam meg Yiorgos Dalaras 50 Years Of Rembetika című rendkívüli albumát, mellyel 1975-ben a rembetika-revival indult, de aztán találkoztam vele máshol is - Szaloniki ugyanis az a város, ahol egy röpke belvárosi séta során hét (régebbi és új kincseket egyaránt tartogató) lemezboltot találtam.
*
A Helexpo öt színpadán pedig negyvenöt produkciót láthattam e három est alatt. És hál' isten, idén a hét szamuráj fedőnevű zsűri is kitett magáért; köszönet és hála legalább tíz jelentős felfedezésért. Még a hazánkat (na, jó: és persze Szerbiát) képviselő Lajkó Félix is tudott újat mutatni nekem, hiszen negyvenöt percbe talán még soha nem sűrített bele ennyi színt hegedűn és citerán. Jót tett neki, hogy mögötte volt a bandája (Brasnyó Antal: brácsa, Kurina Ferenc: nagybőgő, Kurina Mihály: cimbalom), és számomra az sem okozott gondot, hogy Lajkó nem az a közönségre mosolygós fajta.
A Shutka Roma Rap a Szkopjével határos cigányváros, Sutka rappereinek tavalyelőtti Shutka My Hometown című kompilációs korongjából nőtt ki. Egységesült a macedón rezesbandákra hajazó zenei alap, erre dumálnak rá, és ettől szakadnak el az egymást váltogató rapperek - szóval ez egy afféle kint is vagyok, bent is vagyok típusú felfogás. Az ötlet hiteles és jó, és szerintem csak idő kérdése, hogy szilárdabbá, meggyőzőbbé érjen a dolguk.
Mint amilyen az olasz Canzoniere Grecanico Salentinóé is volt. Ott, a csizma sarkán mostanában reneszánsza van a pizzicának, és ez a társaság az élenjárók egyike, ráadásul harmincöt éves múltra tekint vissza, és a helyi görög kisebbség hagyományában is otthon van. Néhány évvel ezelőtt nemzedékváltáson esett át a zenekar, és ez alighanem jót tett neki: úgy festett, mintha a műfajt is felfrissítették volna vele.
A második napi felhozatalból négyen maradtak meg bennem. A Café Aman Istanbul nem egy csapásra, hanem lépésről lépésre vett le a lábamról: ez a három éve alakult társaság korántsem "kávéházi", inkább "szállodai" revüműsort adott elő, melynek táncos betétjeit fölöslegesnek éreztem, de közben olyan tökéletes volt minden hang, hogy a végén kalapot kellett emelnem.
A Trinidadból Londonba települt költő-énekes, Anthony Joseph és az ő Spasm Bandje lemezeit ismertem, de koncerten most volt először szerencsém hozzájuk, és ez komoly, mert így sokkal nagyobbat ütnek, mint a stúdióban. És hát a zene is olyan, ami totális jelenlétet kíván: afrobeat + funk + calypso + költészet. Engem beszippantott az ötvözetük, ritka sűrű és elragadtatott tánczenét nyomattak.
Az angol Sam Lee az idén debütált, és azonnal Mercury-díjat nyert a Ground Of Its Own című albumával; hirtelen nem is tudom, hogy mikor hallottam utoljára az övéhez foghatóan különleges és felkavaró folkzenét. Az énekes Sam archaikus balladákat varázsol el "gyökértelen" hangszerelésével - benne cselló, trombita, hegedű, japán koto, ukulele, kantele, tabla -, és lényegében szembemenetel mindennel, ami népszerű mostanában, de hát kit érdekel a népszerűség, miközben a balladákkal együtt varázslaton esik át a hallgató is. Tessék, egy csipetnyi jövő.
A mali Terakaft a sivatagi blues egyik alapzenekara, olyannyira, hogy az egyik gitárosa (Liya Ag Abdil) korábban húsz évig a Tinariwenben pengette. Két szólógitár, basszus és dob - ahogy a felállásuk is sejteti, ők egy hanggal többet merítenek a rock bevett hangoltságából, de egyébként tetőtől talpig átitatták a jellegzetes tamasek gitárstílussal.
A Zöld-foki-szigetekről Portugáliába vándorolt Nancy Vieira jól hallhatóan a Cesaria Evora tavalyi halálával megüresedett "zöld-foki zenei nagykövet" poszt legesélyesebb várományosa. Mindent tud a mornáról és a coladeiráról, a hangja ragyogó, és bár már felsorakozott mögötte Evora "stábja" (szerzők, zenészek, menedzsment), azért megvan neki a maga külön bejáratú, szolidan popos világa - még ha mezítláb is énekelt.
A zimbabwei Mokoomba Rising Tide című albumát néhány héttel ezelőtt lázasan kaseroltam hasábjainkon, és most bebizonyosodott, hogy koncerten is képesek megismételni azt a csodát. Afrika szinte minden területéből magukba szívták, ami megérintette őket, hihetetlenül erősek énekben, és bár alapvetően tánczenét játszanak, spirituálisan mélységes fordulatokban is bővelkednek a számaik. A hattagú alapfelállást három fehér fúvós egészítette ki, és ezzel a "súlyozással" a mennybe emelkedtek a számaik. Napjaink egyik legjelentősebb afrikai együttesévé váltak, ide a bökőt.
Amiként felsőfokú teljesítményt mutatott be az ukrajnai DakhaBrakha is. Három lány és egy fiú alkotja, valamennyien énekelnek, és tucatnyi hangszeren játszanak közben, fúvóson, billentyűsön, húroson, ütősön, amin csak kell. A legütősebb persze az a dologban, hogy miközben a lehető legmélyebbre ástak az ukrán, az orosz és szláv emlékekért, mindabból kimondottan "jövő idejű hagyományt" kreáltak, szabadot, határtalant, szellemeset, őrültet, egyszóval: magával ragadót.
*
Ennyit a véleményrovatról. És most lássuk a híreket.
A 2012-es WOMEX művészeti díját a finn Värttinä együttes kapta. Harmincéves pályafutás, közben megannyi megújulás, és számos ragyogó album van mögötte - a legújabb ebben az évben, Utu címmel. A WOMEX szakmai díját az ukrán Alexander "Sasha" Cheparukhin nyerte el, aki aktivistaként, újságíróként, zenészként, producerként és nemzetközi projektek megteremtőjeként a valamikori Szovjetunió területének számos zenekarát ismertette meg a világgal. A WOMEX lemezkiadóknak járó díját pedig a Lusafrica zsebelhette be - náluk jelent meg a fentebb említett Nancy Vieira No Ama című albuma is.
2013-ra a walesi Cardiff nyerte el a WOMEX megrendezésének jogát. Arrafelé nincs olyan válság, szóval aggodalomra semmi ok. De most valahogy mégis tartok tőle...
Mennék vissza Szalonikibe.
Szaloniki, október 17-21.
