A mindig is a könnyebbik utat választó kritikusok (fene a fajtájukat!) beszámolóikban rendszerint hosszasan időznek egy-egy koncert vizuális vonatkozásainál, a műkorcsolya-kommentátorok alaposságával felidézve a muzsikusok öltözékét, frizuráját, vagy éppen a zsebóraláncát. Mindez persze érthető, sőt gyakran még indokolt, sőt mély értelmű is lehet, ám arról jóval ritkábban szólunk, vajon mit látnak ugyanakkor a pódiumon szereplő művészek? Látják-e példának okáért egymást? Illetve egyáltalán kíváncsiak egymásra?
Gautier Capuçon és Yuja Wang (akiknek kellemes külleméről amúgy ugyancsak hosszasan regélhetnénk) közös zeneakadémiai kamaraestjét most ezek a nyugtalanító kérdések kísérték végig, különösen, ami a kínai zongoristanőt illette. Mert amíg csellista partnere időről időre hátrasandított kollégájára, addig Wang kisasszony következetesen a „majd a koncert után látjuk egymást” álláspontjára helyezkedett. Bizony, Yuja Wang mindvégig csakis a magáét játszotta: fölöttébb energikusan, kikezdhetetlenül virtuóz módon, azonban voltaképpen függetlenül az egyes számok természetétől, valamint Capuçon karcsú és élményszerűen lírizáló gordonkahangjától. Ez pedig mindjárt César Franck A-dúr hegedű-zongora szonátájának cselló-zongora átirata megszólaltatásakor erősen problematikus hozzáállásnak tűnt, merthogy a robusztus zongorajáték szinte esélyt sem adott az egyensúlyi helyzet és a pódiumdialógus megteremtésére.
A kamarazenélésnek ez a merőben sajátos megközelítése valamivel helyénvalóbbnak tetszett az első részt záró korai Chopin-kompozíció, a Bevezetés és polonéz bravúrelvű előadásakor, habár e Polonaise brillante-ként is jegyzett mű eljátszásában ezúttal így is határozottan több volt a brillante, mint a polonéz. De már a második részt egészében kitöltő Chopin-darab, a g-moll cselló-zongora szonáta árnyaltságát és érzelmi-dinamikai gazdagságát igencsak leegyszerűsítette Wangék interpretációja, és mi tagadás, ebben a számban úgy látszott, Capuçon játékát is megkísértette egyfajta előadó-művészi szolipszizmus.
A zajos ünneplés által kikövetelt ráadásokban azután hatalmasat változott helyzet. Astor Piazzolla mutatós koncerttermi táncapoteózisa, a Le Grand Tango ugyanis végre érzékletessé tette e két, vitán felül pompás adottságokkal rendelkező fiatal muzsikus egymás iránti affinitását. Ebben az elragadó lendületű, ámde a Chopinénél és a Franckénál is okvetlenül reflektálatlanabb és rikítóbb zenei világban egymásra talált Wang és Capuçon, közösen felmutatva egy másik, alkalmasint testhez illőbb kamaraprogram elmulasztott lehetőségét. S ami még ennél is váratlanabb és meglepőbb fejleménynek bizonyult, a koncertet záró második ráadásban, Camille Saint-Saëns Hattyújának formás előadása során Yuja Wang még valami olyasmire is vállalkozott, amit már igazán nem is remélhettünk volna tőle: figyelmesen kísérte Gautier Capuçon játékát.
Zeneakadémia, január 16.
