Lemez

Gerry Cinnamon: The Bonny

  • Nagy István
  • 2020. június 28.

Zene

Ha létezik valószínűtlen popzenei sikersztori, az egyértelműen Gerard Crosbie-é. 1984-ben született Glasgow egyik külvárosában, Castlemilkben. Közepesen zűrös gyerekkor és tinédzserévek, egy kis londoni kitérő, aztán vissza Skóciába, tengődés, zenélgetések itt-ott-amott, majd frontemberkedés egy The Cinnamons nevű együttesben, egy EP megjelentetése, végül feloszlás. Emberünk ezzel búcsúzott a zenekari léttől, de a nevet lenyúlva lett belőle Gerry Cinnamon. A szólókarrier sem pörgött fel túl gyorsan, 2014-ben jött ki az első kislemez, szájhagyomány útján kezdték az emberek megismerni a nevét, és a bárok után szép lassan a kisebb klubokban lehetett elcsípni a koncertjeit.

Aztán 2017-ben kijött a debütalbum, Erratic Cinematic címmel, befért a brit top 20-ba, ami azt jelentette, hogy Gerryre már az Egyesült Királyság egyéb részein is felfigyeltek. A rengeteg koncertezés (köztük egy kis „elő-zenekaroskodás” a Courteeners és Liam Gallagher turnéin) megtette a hatását, a 2019-es Glastonbury fesztiválon pedig már nem lehetett megközelíteni a John Peel sátrat, annyian voltak kíváncsiak a fellépésére. Szintén tavaly elkezdtek érkezni az előzetes dalok a második albumról, és konkrétan hisztérikus rajongás indult be a kissé későn érő, immár 35 éves fiatalember körül. A „bomba” végül az idén robbant nagyot: Gerry első skót szólóelőadóként eladott 50 ezer jegyet a glasgow-i Hampden Park stadionba, és a Reading/Leeds fesztiválok plakátjaira már co-headlinerként került fel a neve. A vírushelyzet azóta ezt felülírta, az említett események átkerültek 2021-re, ahogy a Ranciddel és a Dropkick Murphys-zel közös első amerikai turnéja is, de hogy a brand még jövőre is biztosan aktuális lesz, arra jó bizonyíték, hogy a második, The Bonny (= bonfire, vagyis máglya) című album a brit lista élén nyitott. Jóval kevésbé zenekaros a hangzása, mint elődjének – Gerry produkciójának a lényege, hogy gitározását loop pedálokkal színesíti, és csak egy dobos vagy egy basszusgitáros van vele a színpadon.

Az ízes skót akcentussal előadott és többnyire akusztikus dalokat hallva nem lepődünk meg a felvállalt nagy elődökön: Johnny Cash, Simon & Garfunkel, Bob Dylan és Neil Young hatása letagadhatatlan, a kortársak közül pedig Frank Turnert lehet megemlíteni. Jók ezek a keserédes számok, különösen a Where We’re Going, az álmatlanság ihlette Head in the Clouds és a szakítós Roll the Credits, talán egy kicsit lehetnének bátrabbak a szövegek, ami meg a zenei részt is illeti, a dalok többségének kisebbfajta sematikusságot ad, hogy valahol középtájt kiszámíthatóan belép a döngölő lábdob. Ettől függetlenül Gerry Cinnamon sokkal izgalmasabb szerző és előadó, mint a másik felkapott skót dalnok, a nála 12 évvel fiatalabb Lewis Capaldi, nem beszélve Ed Sheeranről. A leghihetetlenebb ebben az egész sztoriban mégis az, hogy e hatalmas sikert Gerry különösebb médiatámogatottság nélkül, szóbeszéd útján, egy kis kiadó művészeként érte el. Állítólag nincs sajtósa, alig ad interjút, a koncerteket leszámítva kerüli a nyilvánosságot, és szívből gyűlöli a zeneipart. Amellyel szemben egyelőre ő áll nyerésre.

Little Runaway Records, 2020

Neked ajánljuk