A huszonegy éves brit csellista 2015-ben hat testvérével együtt részt vett a Britain’s Got Talent televíziós tehetségkutató versenyen, majd egy évvel később immár egyedül, a BBC Young Musician győztese lett. Abból a szempontból jók ezek a vetélkedők, hogy segítik ismertté válni a fiatal tehetségeket, de aki az effajta ’ki-mit-tud?’-okon elindul, s főként ha nyer, bekerül egy gépezetbe, amely pillanatok alatt kíméletlenül „felépíti az imázsát”, és minden egyéb megfontolás a „termékké válás” és a promóció mögé sorolódik. Innentől aztán sok mindenről lehet szó, de művészetről, alázatról, türelemről a legkevésbé.
Sheku Kanneh-Masonnek sem arra lett volna szüksége, hogy sebtében világsztárt csináljon belőle egy marketingcsapat, hanem jó pár év tanulásra. Az ígéretes, tehetséges fiatal művészt viszont a reklámgépezet azonnali hatállyal „nagy művésszé” stilizálta, meg sem várva, hogy esetleg tíz év elteltével valóban azzá válik-e majd. Bemutatkozó lemezén két éve Sosztakovics 1. csellóversenyét vette körül a nagy műhöz nem illő terjedelmű, műfajú és stílusú apró darabok zavaros elegyével, most ugyanezt kapja Elgar kultikus Csellóversenye (kísér a Londoni Szimfonikus Zenekar Simon Rattle vezényletével), amikor Sheku (mert őt a sajtó csak a keresztnevén említi) körülrakosgatja népdalokkal, Frank Bridge-dzsel, Blochhal, Fauréval, Klengellel. Ami a spájzban van, minden mehet a fazékba!
Az egész főzet sajnos akkor is kínos intelligenciadeficitről és kultúrahiányról tanúskodik, ha közben Kanneh-Mason szép hangon, érzékenyen, jó technikával csellózik.
Decca, 2020
