„Goth rock metálrajongóknak. Mintha az Interpol tökös zenét játszana.” Aligha tudnánk a Rolling Stone-nál tömörebben lefesteni a Beastmilk zenéjét, amely az erős basszusgrúvokra húzott posztpunk és a csúcskorszakát bő 30 évvel ezelőtt élő goth rock legjobb pillanataiból adott válogatást a Climaxen. Az azóta eltelt két évben viszont kilépett a legtöbb dalt szerző gitáros, majd a dobolni nem tudó, brahiból bevett dobos is. A nagykiadóhoz igazolt zenekar legpunkabb húzása így az volt, hogy egy sikeres debütlemez után is volt merszük nevet váltani a tagcserék miatt. Pogózható goth punkból is talán csak kettő akad a Dreamcrashen, a Grave Pleasuresnek azonban jól áll az érettség és a tipikusan változatosabb második lemez. Szépséghibája csak egy van: hiába írtak most egy- helyett kb. háromféle számot, ha egyik se lett akkora sláger, mint a Sisters of Mercyt is szégyenbe hozó Death Reflects Us, vagy, mondjuk, a Genocidal Crush. A pinceklubok plafonja felé lendületből szökő refrének azért így is megborzongatnak minden anyakönyvezett melankolikust, a Joy Division-, Killing Joke- és Misfits-hatások mellé pedig a Motörheadét is felvéshetjük a Futureshockot hallgatva, de a visszhangeffektektől jobban megpucolt hangzás és az őszies gitárdallamok az olyan elmélyülős borongásoknak kedveznek igazán, mint a New Hip Moon vagy az Oscar Wilde által ihletett Lipstick on Your Tombstone.
A Dreamcrash igazi régi vágású album, amely elsőre nem, másodikra kicsit, harmadikra pedig már nagyon tetszik – a szeptember 28-ai, A38-as koncertig tehát még pont van idő kitűnőre hallgatni.
Sony, 2015
