Lemez -

Grave Pleasures: Dream­crash

  • Soós Tamás
  • 2015. október 24.

Zene

„Goth rock metálrajongóknak. Mintha az Interpol tökös zenét játszana.” Aligha tudnánk a Rolling Stone-nál tömörebben lefesteni a Beastmilk zenéjét, amely az erős basszusgrúvokra húzott posztpunk és a csúcskorszakát bő 30 évvel ezelőtt élő goth rock legjobb pillanatai­ból adott válogatást a Climaxen. Az azóta eltelt két évben viszont kilépett a legtöbb dalt szerző gitáros, majd a dobolni nem tudó, brahiból bevett dobos is. A nagykiadóhoz igazolt zenekar legpunkabb húzása így az volt, hogy egy sikeres debütlemez után is volt merszük nevet váltani a tagcserék miatt. Pogózható goth punkból is talán csak kettő akad a Dreamcrashen, a Grave Pleasuresnek azonban jól áll az érettség és a tipikusan változatosabb második lemez. Szépséghibája csak egy van: hiába írtak most egy- helyett kb. háromféle számot, ha egyik se lett akkora sláger, mint a Sisters of Mercyt is szégyenbe hozó Death Reflects Us, vagy, mondjuk, a Genocidal Crush. A pinceklubok plafonja felé lendületből szökő refrének azért így is megborzongatnak minden anyakönyvezett melankolikust, a Joy Division-, Killing Joke- és Misfits-hatások mellé pedig a Motör­headét is felvéshetjük a Future­shockot hallgatva, de a visszhangeffektektől jobban megpucolt hangzás és az őszies gitárdallamok az olyan elmélyülős borongásoknak kedveznek igazán, mint a New Hip Moon vagy az Oscar Wilde által ihletett Lipstick on Your Tombstone.
A Dreamcrash igazi régi vágású album, amely elsőre nem, másodikra kicsit, harmadikra pedig már nagyon tetszik – a szeptember 28-ai, A38-as koncertig tehát még pont van idő kitűnőre hallgatni.

Sony, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.