Nyitány, versenymű, finálé – ennek a bevált hangversenytípusnak meglehetősen rossz sajtója volt az utóbbi időben, mondván, hogy maradi és fantáziátlan. Amikor azonban minden virág virágzik a műsor-összeállításban, s ez a típus is csak egy szál a színes csokorban, indokolt félretenni ezt az ítéletet, és csak az eredményt nézni.
Mendelssohn Hebridák-nyitányában (op. 26, 1830) nem a Wagner-napokon főszerepet játszó, s így Budapest idegenforgalmát évek óta föllendítő Rádiózenekart hallottuk, bár a múlt lestrapált együttesénél határozottan jobbat. Játékuk olykor darabosnak tűnt, a zene nem akart tengerhullámzássá összeállni, és nem született meg a természetábrázoláshoz tartozó szabadtéri jellegű akusztika.
Szabó Ildikó adta elő Schumann op. 129-es a-moll gordonkaversenyének (1850) magánszólamát. A 22 éves művésznő birtokolja a darabot – végig győzte technikával és fizikummal. A kíséret hangereje sem hozta zavarba, csellózása a fortissimót játszó zenekar hangzásán is könnyedén átütött, olyankor is, amikor az érezhető szeretettel közreműködő együttes az ideálisnál vaskosabban szólt. Ami hiányzott ebből az interpretációból – ezen az estén legalábbis –, az a csellózás formátuma, a szólista személyisége. De van még idő, az érettség is megjön majd, hamarabb, mint gondolnánk, és akkor kialakul az a fajta kamarazenélés, amely a versenymű legjobb előadásait jellemzi.
A szünet után Brahms Második szimfóniája már olyan egységes zenekart állított elénk, amely, hála Kovács János karmester irányításának, egy formaívbe tudta foglalni a darabot. Egy apró gikszer okozta seb is nyomban beheged, és a dinamikai túlzások sem számítanak igazán, amikor már létrejött a nagy összeolvadás.
Zeneakadémia, szeptember 18.
