Zene

Róma sosem lesz out, olyanynyira, hogy nemrég az amerikai Steven Saylor (lásd vele készült interjúnkat: MaNcs, 2007. június 14.) Gordianus nevű ókori magándekása révén egyenesen arra vállalkozott, hogy mintegy utólag teremtse meg az urbsban az antik bűnregény világát.

Az amerikai, power/thrash metalban remeklő Nevermore tizenhét éve létezik, jelentős részt érthető és hangos sikerek közt: nagy rajongótábor szerte a világon, világ körüli turnék, hét kiadott lemez. Ennek ellenére a zenekar eleddig egyetlen élő felvétellel sem rukkolt elő, pedig 2008-ban az ember hajlamos azt hinni, hogy ilyesmi már egyetlen komolyabb amerikai zenekarról sem mondható el.

Hogy lehet egy gimnazistával megértetni, mi (volt) a fasizmus? Ezen a módszertani kérdésen töpreng a jó fej történelemtanár, Ben Ross, miután osztályát hidegen hagyja a holokauszt borzalmait bemutató dokumentumfilm. Mivel szereti a kihívásokat, elhatározza, hogy az "aki nem tudja, az tanítja" elvét megfordítva nem tanítani fogja a fasizmust, hanem megvalósítani az osztályon belül, persze csak ideiglenesen és pedagógiai célzattal.

Az 1991-ben elkezdett bootleg-sorozatról hamar kiderült, hogy itt nem csupán az elszánt rajongóknak szóló kuriózumok csokorba gyűjtéséről, a történeti érdeklődés kielégítéséről, de a Dylan-életmű kiszélesedéséről is szó van, olyan szerzeményekkel, amelyek önmagukban is megállják a helyüket. A széria nyolcadik darabja, a dupla lemezes Tell Tale Signs 27 dala az 1989 és 2006 között született kiadatlan számokból, koncertfelvételekből, áthangszerelt változatokból ad válogatást, mindezt persze nem kronologikusan. A korszaknyitó Oh, Mercy album olyan remekműveket szállít, mint az Everything Is Broken és a Most Of The Time variációi vagy a Ring Them Bells remek koncertfelvétele 1993-ból, míg az idáig kiadatlan Series Of Dream ráolvasásszerű, recitáló énekével a korai Dylan-balladákat idézi.

Kiüresedés felé rohanó világunkban létezik egy mesébe illő hely, ahol az emberek még mindig udvariasan köszönnek, számon tartják a másik hogylétét, segítik és támogatják egymást. A szeretet eme varázsos kis szigete nem más, mint egy prágai élelmiszerbolt hátsó részén meghúzódó üvegvisszaváltó - Jan Sverák filmjében legalábbis ez a helyzet.

A School Of Seven Bellst (ez ugye egy hírneves zsebtolvajiskola neve - tessenek elképzelni egy ezúttal gyakorlóterepként szolgáló kabátot, telerakva apró csengettyűkkel) tavaly hozta tető alá Benjamin Curtis, a Secret Machines nevű szintúgy izgalmas zenekar gitárosa, miután 2007 elején faképnél hagyta társait. Hamarosan csatlakozott hozzá az egyszerre szemrevaló és varázslatos hangú ikerpár: Alejandra és Claudia Deheza, a 2005-ig regnáló On! Air! Library! nevű formáció vokalistái. - minek -

Nagyon nagy közhely, hogy vannak olyan zenék, amelyekhez hangulat kell, de ez a Bohren & Der Club Of Gore esetében abszolúte megállja a helyét, hiszen a Ruhr-vidékről - emlékezzünk csak, milyen ordas metálzenekarok jöttek onnan - származó kvartett kíméletlen noir jazz lemezei körülbelül annyira barátságosak a gyanútlan hallgatóval szemben, mint a zeneileg teljesen más csapáson mozgó, attitűdben viszont igencsak hasonló amerikai Neurosis anyagai. Ha a Bohren zenéjét a zenekart nem ismerőknek szeretnénk leírni, keresve sem találhatnánk jobb párhuzamot ennél - tudniillik a Bohren olyan, mintha a Neurosis tagjai nekiállnának dzsesszt játszani -, talán csak a saját definíciójuk jobb, ami így szól: "lassú dzsesszballadák, a Black Sabbath-féle doom és az Autopsy pokoli fúziója". Tökéletes. - vincze -

A Velvet Revolver tavalyi második, laposkás és így okkal megbukott lemezének (Libertad) turnéja után Weiland azért hagyta ott a bandát, hogy inkább újra régi zenekarával, a Stone Temple Pilotsszal dolgozzon, de az STP nyári amerikai nosztalgiaturnéját mindenféle jogi problémák miatt egyelőre nem követheti új lemez - persze talán az is felmerült a lemezcégekben, hogy vajon hány embert érdekelne ma már egy visszatérő anyag a klasszikus seattle-i bandák arcpirító epigonjából a 90-es évek közepére hangulatos, minőségi, de egyáltalán nem kimagasló zenekarrá változó, hosszas vergődés után végül 2003-ban feloszlott kaliforniai társaságtól. Scott Weiland mindenesetre most egy új szólólemezzel megkísérel egérutat biztosítani magának a ki tudja, hogyan végződő STP-kalandból. - greff -

Hagyjuk el most ezt a trilógiadolgot. Mintha az bármit is levonna egy film értékéből, ha nem társítjuk, kronologizáljuk vagy soroljuk minimum sógorsági viszonyba az illető szerző előző alkotásaival. Carlos Saura 2007-es tisztelgése a portugál fado zenei műfaj előtt akkor is megállja a helyét, ha nem mossuk össze a korábbi munkáival, a Tangóval vagy a Flamencóval. Szabó Ágnes

Ha nem lenne önmagában elegendő ok a figyelmünkre, hogy új HBO-sorozat indul, akad itt még két adalék: a hétrészes ún. minisorozat a maga 13 Emmy-díjával rekordot döntött az idén, illetve nem csekély hányadát minálunk, Magyarországon forgatták. Ha ehhez még hozzácsapjuk Tom Hanks produceri tekintélyét (Elit alakulat), és az író, David McCullough idevonatkozó Pulitzer-díját, tényleg már csak pár dollár hiányozhat a boldogságunkhoz. Annak sora is rendben: már az első részekben színre lép George Washington, Thomas Jefferson és Ben Franklin. Az annyi, mint 103 dollár. - tévésmaci -

"Az értelem pesszimizmusa, az akarat optimizmusa" - Antonio Gramsci szavai zárják Hans Magnus Enzensberger tanulmányát, melyet Szekfü András saját tanulmánykötetének függelékében helyezett el. Szekfü új (jobban meggondolva: régi-új) könyvét, melyben a Tömegkommunikációs Kutatóközpont munkatársaként 1976 és 1998 között írott tanulmányait jelentette meg, a Gramsci-idézet fényében is értelmezhetjük. A kötet írásait ugyanakkor nemcsak az akarat, hanem az értelem optimizmusa is meghatározza; lapjait áthatja azon aufklérista meggyőződés, hogy a média egyfelől fontos jelenségkör, másfelől a szocialista viszonyok között is kutatható, és hogy e kutatások alapján elmemozdító tanulságok fogalmazhatók meg a (szocialista) társadalom megértésére nézve. Havasréti József

Az idei ágas-bogas Reneszánsz Év egyik legsikerültebb, kiállításában és okosságában egyaránt vonzó produktuma az Osiris Nemzet és Emlékezet elnevezésű sorozatának Csukovits Enikő szerkesztette kötete. Az emlékév központi figurájának és ürügyemberének szentelt gyűjtés ugyanis - hasonlóan a kiváló sorozat többi darabjához - jószerével pusztán csak a terjedelem által korlátozott áttekintést kínál azokból a változatos műfajú, korú és intenciójú szövegekből, amelyek nagy királyunk mozgalmas életében és legalább annyira eleven utóéletében Mátyás működését, alakját és történelmi jelentőségét tárgyalták. László Ferenc

Színházban a vállalkozást dicsérni nagyjából annyit tesz, mint az előadást szolidan szidni. Márton László Erdély-trilógiájának második részébe alighanem azért vágott bele Csizmadia Tibor rendező és az egri társulat, mert az első elég jól ütött ki: A nagyratörő színrevitele bebizonyította, hogy van (vagy lehet) érdeklődés a történelmi drámák iránt. Csáki Judit

Joel és Ethan Coen az űrkutatás egyik klasszikus alaptevékenységét vállalta magára: értelmes lények után kutatnak. Ahogy már az Amerikai szépségben is tette, a kamera a fellegekből ereszkedik alá; a CIA épülete és John Malkovich tar koponyája tűnik fel elsőként e tudományos projekt keretében, de sehol Harrison Ford, pedig a hivatali márványpadlón kopogó lábbelik komolysága minimum az ő ügynöki közellétét sejteti.